Álmok közt élek
Pedig a múlt szenvedést okoz
Nem múlik, csak vérez
Sebem ki kötözi fel is tépi
Nincs könyörület
Csak örökös fájdalom
Ha boldog vagyok
Jön valaki, emlékeztet:
''az élet véges
ne örülj a mának
a holnap úgyis végez''
Kérdem én:
Akkor minek élek?
Tanuljak, dolgozzak
Majd a földben tengődjek
És avilág azt se tudja éltem
Verseim másnak szánom
Biztosítva magam
A jövő múlt...

Hazudok magamnak
Belül nem érzek
Hazudok magamnak
Az álom nem valós
Hazudok, de élek...

 

Black Tears Nem,ez nem festék.... Bár az volna....! Akkor most nem félnék.... De félek! Attól h késed a szívembe röpül S hegyéről a méreg Testemben szétterül.... És látod félek, Arcomon folyik a mérged.... Ezt nézted festéknek....!                                                   Gyilkos Nagy üres szoba. Csak én vagyok benne, Meg egy fekete ruhás nő, kötéllel a kezében. Arca rohadt, zöld, ruhája szakadt, piszkos, S hathatvanhat szerepel a nevében. A nő csak fekszik. Élettelen. Rideg. Ha csak ránézek a kezem remeg. Odamegyek hozzá, föléhajolok, S csak egy 'jajj' mit szám még elrebeg. Hirtelen nekem esett a kötéllel. Nyakamhoz szorította nagy hévvel. Nem szóltam semmit, csak néztem Hogy hogy vet véget az életemnek. S csak szorította, ahogy bírta, A kötél nyakamat teljesen átvágta Vér csordult ki fehér számból, S tudtam, nem kelek már fel a földről. Kileheltem az utolsó cseppig életem, De tudtam, többé már nem vétkezem. A fekete ruhás nő felállt mellőlem, S csak állt némán felettem. Majd lerántotta magáról a csuklyát, S azzal együtt levette az álcát. Egy szőke hajú kékszemű lány állt felettem... Én voltam az, ki saját magam megöltem   Pusztulás Nem tudod hol vagy, szertenézel, már őt sem látod, De minden kínkeserves percben sírva várod. Nevét szenvedve kiáltod, de senki nem felel, Az ostoba rendszer csak a felejtésre nevel. Nélküle végleg zord sötétségbe menekül a fény, Kettőjükből születik meg a legszörnyűbb lény. Utána csak millió könny és szenvedés marad, Boldog perc eztán soha többé nem akad. Előle te is betegesen menekülni próbálsz, És most mégis dicső kastélya előtt remegve állsz. Mint egy óriási mágnes, magához húz, De belülről úgy érzed darabokra zúz. Ott áll előtted fény és sötétség gyermeke, Arca sápadt, szeme könnyes, mintha szenvedne. Furcsa, hisz nincs benne semmi gonosz agresszió, Ránézel, és már tudod, hogy ő maga a depresszió. S ahogy beleteszi reszketeg kezét kezedbe, Ahogy mélyen belenéz kisírt szemedbe, Hirtelen fájó szellemként testedbe költözik, A meggyötört bensődből többé el nem szökik. Veled lesz a végtelen idő végezetéig, Az ő utolsó szerelmes leheletéig, Megölel, ha bármikor egyedül érzed magad, Neki fontos minden apró szomorú szavad. De mintha ezer tüske lenne lelkedben, Mintha egy vérző seb lenne szívedben. Hiába nézed megdermedve a levelek hullását, Akkor sem tudod megakadályozni az idő múlását. Látod, hogy kit kerestél, már mást talált S míg te örömmel, ő félve várja a halált. Azt kérded, ezt miért nem tudtad megadni, Majd lehajtod fejed, most már képes vagy feladni. Nem aggódsz, hisz a lény most is itt van veled Habár szép életet ő soha nem adhat neked. Szerelmed minden mosolya szívednek újabb késszúrás, Neki az élet építkezés, neked egy hatalmas pusztulás   Végső búcsú Most úgy érzem, végleg Elválik kettőnk rögös, mégis fényes útja, Nincs mi visszatartson, Hisz mára kiszáradt a szerelmed kútja. Biztosan nem érted, Miért kell ily’ gyorsan, gyáván elszaladnom, De sajnos nem érzem azt, Hogy van valami, miért érdemes még maradnom. Számodra talán csak egy Múló kis pillanat volt, mit velem töltöttél, Bár ezzel az idővel Bensőmbe életet s boldogságot öntöttél. De lelkem most földre zuhan, Mint az ősz gyengéd ölében elszáradt falevél, Örökre csendben marad, Nem szólal meg többé, s már nem is remél. Könnyek nélkül zokogok, Mert borzasztóan fáj, hogy most mi is itt tartunk. Fáj, hogy nem ölelhetsz át többé, Hogy egyszer voltunk, és most sehol sem vagyunk! Ha felkel a Nap, majd Megbújok a sötétség hatalmas álarca mögött, Mert testemben a magány Haldokló vékony kis keze sűrű hálót szövött. A régi tűz, mi bennem Egykor vígan élt, most örök álomra készül, Csak széllel szálló Hamu lesz az, mi megmarad belőle végül. Hátat fordítok ennek a Szenvedésnek, s egy új nyomorba veszek, Mert ezentúl egyedül járom Utam, mely az emlékeim temetőjébe vezet

Végső búcsú Most úgy érzem, végleg Elválik kettőnk rögös, mégis fényes útja, Nincs mi visszatartson, Hisz mára kiszáradt a szerelmed kútja. Biztosan nem érted, Miért kell ily’ gyorsan, gyáván elszaladnom, De sajnos nem érzem azt, Hogy van valami, miért érdemes még maradnom. Számodra talán csak egy Múló kis pillanat volt, mit velem töltöttél, Bár ezzel az idővel Bensőmbe életet s boldogságot öntöttél. De lelkem most földre zuhan, Mint az ősz gyengéd ölében elszáradt falevél, Örökre csendben marad, Nem szólal meg többé, s már nem is remél. Könnyek nélkül zokogok, Mert borzasztóan fáj, hogy most mi is itt tartunk. Fáj, hogy nem ölelhetsz át többé, Hogy egyszer voltunk, és most sehol sem vagyunk! Ha felkel a Nap, majd Megbújok a sötétség hatalmas álarca mögött, Mert testemben a magány Haldokló vékony kis keze sűrű hálót szövött. A régi tűz, mi bennem Egykor vígan élt, most örök álomra készül, Csak széllel szálló Hamu lesz az, mi megmarad belőle végül. Hátat fordítok ennek a Szenvedésnek, s egy új nyomorba veszek, Mert ezentúl egyedül járom Utam, mely az emlékeim temetőjébe vezet   Bűbájos álom egy erdei szirénről Egy lányt láttam a minap, a haja aranyból volt, Ahogy meredt rám az gyönyörű volt. Babonázni tudott két szép kék szemével, Áthatott arcának rózsás küllemével. Léptem egyet-kettőt mikor ő is lépett, Az anyföld mélyéből egy rózsát kitépett. S csodák-csodájára az égbe emelkedett, Vörös rózsájával ámulatba ejtett. Majd az aranyhajú, mosoly szép szavával, Vidám fényt varázsolt a szerelem virágával. S e bűbáj folytán, furcsa hangok zaja, Jutott be az én izgatott tudatomba. Állatok serege gyűlt a leány köré, Ki hirtelen repült a fehér felhők közé. S eltűnt a csodás szirén, S ott maradtam a csodák mezején. És most jön csak el a búskomor elem, Az ágy sarkába bevertem a fejem. Úgy bizony, felébredtem. Felébredtem egy csodás álomból, Eltűnt az erdő s az aranyhajú. S én órákon át elmerengve vártam, Hogy láthatom a leányt az álomvilágban. De nem jött szememre álom sokáig, A világos hajnal hasadtáig. Azóta keresem, a szépséges szirént, És remélem, hogy viszontlátom megint.