Végzetes tévedés

Éjszaka van. Egyedül sétálok, ilyenkor elengedhetem magam, nincsenek autók, nincs tömeg, nincs rohanás, csak csend és béke. Szeretem az éjszakát, főleg így tavasszal, a szél virágok illatát hordja, a haragoszöld fű surrog a talpam alatt, ha éppen letérek a parkok kijelölt ösvényéről, és ezt gyakran megteszem, kicsiny kis lázadás ez a modern világ ellen, ami beton- és acélbörtönbe zár minket. Azért nincs teljes csend, az emberi zajokat leszámítva is vannak neszek, melyek már akkor az éj velejárói voltak, mikor embernek még nyoma sem volt. Ismerem ezeket a hangokat, gyakran hallgatom őket, mikor teljes nyugalomra vágyva elhagyom a várost. Most is egy régi földúton ballagok, keletre a várostól, pár hónapja leltem rá erre a részre, már akkor láttam, hogy éjszakánként itt egyedül lehetek. Gondolkodom az életről és a benne elfoglalt helyemről. Vajon azt teszem, amit tennem kell, vagy képes vagyok irányítani a sorsom? Még nem találtam választ. Meglepően sötét van ma éjjel…

A Holdnak csak egy vékony karéja látszik, az világítja meg előttem az utat, ezüstszalaggá változtatva a poros földcsíkot. Tőlem jobbra egy szántóföld van, a gondos gazda már be is szántotta, balra egy keskeny erdősáv. Még ebben a gyér fényben is látszik a fák egészséges zöld lombkoronája. Egyre sötétebb van, pedig nem látok felhőt az égen, a csillagok is elég haloványak. Egy bagoly száll el a fejem felett, nagyon siet, nem a megszokott hangtalansággal siklik, mint máskor, hanem szinte menekül. De vajon mi elől? Héja? Sas? Badarság. Az éjszaka a bagolyé. Furcsa, a neszek elhaltak… Mikor? Nem is vettem észre… Néma csendben sétálok. Nem! Valamit hallok… de nem a fülemmel. Inkább csak érzem, valami ütemes lüktetés, amely furcsán ismerős, mégis olyan idegen. Mi volt ez? Valami árny suhant el mellettem. Csak a szemem sarkából láttam. Hátborzongató érzést hagyott maga után! Visszamegyek a kocsimhoz… nincs messze… hirtelen mennyire hiányzik a városi zsúfoltság, az emberek, az autók! Itt van. Gyorsan beszállok, a lüktetés erősödik, már hallom is, de nem tudom, honnan jön, egyszerre hallom mindenfelől! Indítok, és bekapcsolom a rádiót, hátha elnyomja ezt a borzalmat!

Itthon vagyok. Reggel van, és az ágyamban fekszem. A nap hívogatóan kacsint be a sötétítőfüggöny mellett. Vajon csak álom volt? Nem tudom. Elhúzom a függönyt, és kinézek az ablakon, az utcán emberek járnak, mindenki megy a dolgára, szemben nyugdíjasok pletykálkodnak, munkások indulnak munkába, illetve az éjszakai műszak tér haza egy-egy kocsmát útba ejtve, minden rendbenlevőnak látszik. Vajon csak álom volt? A cipő! Hisz nem úgy ismerem magam, hogy az éjszaka kellős közepén nekiállok cipőt pucolni, abból majd kiderül, hogy merre jártam. Poros. Ezek szerint… Nem álom volt. Mi történhetett, az éjjel, hogy nem tudom felidézni? Testileg semmi bajom… Felöltözöm, és lemegyek a kocsihoz. Nincs bezárva, csodálom, hogy nem vitték el, de mikor megpróbálom beindítani, látom, hogy az akkumulátor csontig lemerült, és a rádió hangereje a maximumon, még mindig be van kapcsolva. Érthetetlen.

Este van, egész nap nem történt semmi érdemleges, lefekvéshez készülődöm, de valahogy nem akarok aludni… Félek. Előkeresem apám háborús revolverét, bár öreg darab, jól karban van tartva, suhanckoromban elég jól begyakoroltam a használatát, akkor még nem viseltettem fenntartással a fegyverekkel szemben, most újra félreteszem az elvemet, hogy a fegyverek erőszakot vonzanak. Leteszem magam mellé az asztalra, így már nyugodtabb vagyok, de azért nem fekszem le, inkább olvasok. Furcsa, egy Poe kötet akadt a kezembe…
A karosszékben ébredek. A könyv a földön. Elnyomhatott az álom… Kipihentnek érzem magam. Nyugodtan aludtam. Reggelizni indulok a közeli kávéházba. Minden rendben, legalábbis majdnem… A nap fényesen süt, én mégis valami fals, szürkés árnyalatot érzek benne, és az emberek… mosolyognak, de nem őszintén, azt hiszem, rajtam mulatnak, káröröm csillan a szemükben. De miért? A pincérnő is, aki a kávém hozta, olyan furcsa volt. Egész nap ezt érzem, minden emberben, minden mosolyban…mert mindenki mosolyog csak én nem… Este újra pisztollyal alszok el… Az éjjel többször is szuszogásra ébredtem, de mikor felkeltem, senkit se találtam a szobában.

Újabb reggel. Megint süt az az átkozott nap! Kilesek az ablakon… mosolyognak, mindenki mosolyog, de valami sötét lappang a mosolyok mögött, valami, ami engem akar, látom, hogy engem figyel, minden szempár mélyéről. Hallom, hogy az emberek összesúgnak a hátam mögött, rólam beszélnek… Mindenki ellenem van… de nálam a fegyver, nagyapám fegyvere… meg fogom védeni magam.
Ma megtörtént, végre előbújt a formátlan rettenet, s megmutatta magát, az anyám alakját öltötte magára, de nem tudott becsapni, hisz tudtam, hogy ő Amerikába van. Egy üres utcában jelent meg nekem, Mikor láttam, hogy nincs ott senki rajtunk kívül, egyből gyanút fogtam, alattomos módon ölelésre tárt karral tartott felém, de én nem haboztam, meghúztam a ravaszt, egyszer, kétszer, egy golyó maradt a tárban, még halálában is szerepet játszott, vér csorgott a sebekből. Győztem! Boldogan, felszabadultan szaladtok otthonom felé. Könnyű szívvel lépek be az ajtón, s rögtön észreveszem a levelet a földön, valami balsejtelem fog el, valami azt súgja, ne nyissam ki, de tudnom kell… Apám írt. Egy hete adta postára… Felbontom. Csak három rövid sor áll benne:
Kedves fiam,
Anyád kedden érkezik.
Csókol Atyád.

Felnézek a fali naptárra. KEDD!!! Kihull kezemből a levél, figyelem, ahogy esik, mintha soha nem akarna földet érni, csak hullik, és hullik, de soha nem ér le… Térdre esek, és úgy ráz a zokogás, valami keményet érzek az oldalamnál, a pisztoly… Remegő kézzel emelem fel, és illesztem a halántékomhoz…Meghúzom a ravaszt, és utoljára még elégedettséget érzek, hisz megöltem anyám gyilkosát…