BOLYONGÁS
A tűz belűlről mardossa testedet Kínok kínjai közt égsz el Fájdalmad vad és erős És nincs ki ápoljon...
A tűz belűlről mardossa testedet
Kínok kínjai közt égsz el
Fájdalmad vad és erős
És nincs ki ápoljon
A tömeg örjöng, vadul zihál
Már nincs ki életben tartana
A múltad meggyilkol
És nincs ki vissza hágjon
Már jön a vég, kaszával utat tőr
Nincs ki végezzen vele hisz a vég végtelen
Emberek miliói hajlanak elötte
Van ki búval, van ki örömmel
Életedért küzdesz, s kiabálsz
És ekkor csend, valaki felszól
Nem engedi tested porrá válni
De ekkor már késő
A halál már melletted áll
Erővel taszigat maga után
Egyszercsak elenged
És most örökre kóborólhat lelked.
Fájdalom
Kerestem a fényt mint egy éhező az ételt, Mert maga voltam a sötétség, a halál Sehol sem találtam megnyugvást Pedig végigjártam az életem minden pontját...
HOLD
Egszerre éltetőm és halálom Mikor nincs itt akkor is érzem Vágy fog el mi nélkülözhetettlen Sugározza az öröklétet érzem...
Egszerre éltetőm és halálom
Mikor nincs itt akkor is érzem
Vágy fog el mi nélkülözhetettlen
Sugározza az öröklétet érzem
Évmilliókkal ezelött
Mikor még nem volt semmi
Csupán egy erő, mi sugalta
Hogy leszel, és gyermekeddé fogatsz.
Nappalok szörnyű fényében
Nélküled mit ér e vakító láng
Sötétség nélkül nem lenne világ
Mikor te nem vagy itt kínoz a magyány
De mikor eljössz, s újra meglátlak
Erőd eltölti testem, éltetsz
Néha túl erős a fényed
S megint vonz s hív a magány.
Reggel
...Az a reggel mérgezte meg szerelmünket...
Párnámon érzem még hajad illatát…Emlékeimben tisztán látom, amint rám nézel, majd csókot hintve homlokomra, elindulsz.
Az a reggel…
Felkeltem én is az ágyból. Hirtelen megláttam lakáskulcsod a kis asztal sarkán, hidegen ott hevert némán, akár egy kihűlt tetem. Felkaptam hát pár ruhadarabot a fotelből és elindultam lefelé a lépcsőn, magam mögött hagyva a bezáratlan ajtót.
Valami rossz érzés kerülgetett azon a reggelen, nem tudnám megmagyarázni mi volt, de ott settenkedett lépteim alatt. Ha kicsit jobban odafigyeltem volna rá, talán…talán nem így történik minden. De nem tettem.
Elérve a vaskaput, egy hajléktalan nézett rám üreges tekintettel. Mit sem törődtem vele, szaladtam tovább végig az utca forgatagán. Levegőre szomjas tüdőm felmondta a szolgálatot. Megálltam. Nem bírtam tovább rohanni.
Ekkor láttalak meg az utca túloldalán, tekinteted az enyémbe fúrtad, s mosolyra görbült ajkad. Eközben kaján vigyor kíséretében lóbáltam a kulcscsomód, mit ott felejtettél.
Mikor elindultál, magaddal hoztad a szenvedést, mit akkor még nem tudtam…
Az az átkozott reggel!
Meglendültél, egy kis kiálló betondarabban megakadt a lábad.
Már csak a kiabálásra emlékezem. Emberek tömegestől jöttek, de senki sem tett semmit!! !Csak álltak ott, mint egy birkanyáj!
Minden olyan gyorsan történt…
Most itt állok fehér ágyad felett, de semmi sem a régi. Szótlanul hallgatod zokogásom.
Könnyeim sem törik meg csended. Puha, selymes bőrödön végighúzom kezem. Némaságod megrémiszt, tudom nem szólsz már hozzám.
Az a reggel mérgezte meg szerelmünket… Azóta gyűlölöm azt a napot!!!
Fojtogat a sírás... Egy szál rózsát dobok búcsúzóul. Lassan süllyedsz, már arcod sem látom…
Azután hátat fordítok ahogyan te tetted, majd hagyom hogy nyugodj békében a föld alatt örökre…
Nincs menekvés
...Lelkem bölcsőjét a csontokig égette...
Ijesztő fények villognak köröttem
Hatalmas robaj rázza meg a csendet.
Szétnyílik a föld hirtelen mögöttem.
S én nem tudom, de ez még csak a kezdet.
Illetődve figyelem az idegen dolgokat
Soha nem volt még hasonlóban részem.
Fejemben átsuhan egy félszeg kis gondolat:
Lehet, hogy a halál jött most el értem?
A szétnyílt földből lángcsóva tör fel a magasba
Izzó láva tajtékzik, csapkod fejem felett.
Cseppjei érzem, mintha készakarva
Keresve hullnak rám, Ím, hát megérkezett…
Lelkem bölcsőjét a csontokig égette
Üvöltve rohanok, menekülök előle…
Ez a valóság kegyetlen rémtette
S én nem menekülhetek el belőle.
Egy erdő közepén állok egymagamban.
Zilálok, hörgök, de érzem mennem kell…
Keresek valamit, bármit önmagamban,
Ami válaszul szolgálhat e nagy szörnyűségre.
Összerezzen testem, recsegés mindenütt,
Vajon mi mindent hozhat ez az éj?
A hatalmas fák mozdultak meg együtt.
Vörös, izzó tekintetük fordul felém.
Tövises ágaikkal marnak karomba.
Törzseikkel, mintha összetörnének
Bordáim törnek, tüdőmbe hatolva
Kiáltásom nem tűnik hangnak, csak hörgésnek.
Eszméletem hűn szolgál még.
Társam ő az utolsó pillanatig.
Valami enyhíti a fák gyűrűjét.
Tekintetem cikázik, de nem talál semmit.
A lávafolyam utolért, segítségemre kelt.
A fák sírva, roskadozva kiégnek végül.
A halálgyűrű megszűnt, felemésztetett
A fák pusztultak, a tűz maradt fölül…
A földön fekve látom, láva mindenhol.
A ruhám lassan füstöl, vérem forr, pezseg.
Szemem behunyva várom, jöhet bármikor,
S lassan a forró éji tűz magába fogad, körülölel. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
