Lassan három év telt el azóta, hogy ott hagytam Sebastiant New Bybere városában, élve. És azóta nem is láttam őt, pedig minden nap gondoltam rá, hogy egyszer visszamegyek. De minden napra, minden percre jutott munka. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, gonosz varázslók... Őket mind nekem kellett eltüntetnem, hogy megtisztuljon a világ.
Be kell vallanom, már unom. Arról nem is beszélve, hogy kiderült, úgy, ahogy én eltüntettem őket, ők is képesek lennének rá. Szóval már nem is vagyok annyira biztonságban, mint gondoltam.
Épp egy veszélyes küldetést kaptam, mint tapasztalt angyal.
Egy gonosz varázslótól kellett megtisztítanom egy kis falut. A varázsló a falu fölött magasodó hegyen állt, és a varázsló ott lakott, és félelemben tartotta a falut. Itt hittek a misztikumban, ők úgy érezték magukat, mintha a középkorban lettek volna. Mágia, vámpírok, és egyéb rémségek.
Hemshire furcsa egy város volt, nyugodt, és tényleg középkori hangulatú. Mindenki furcsa ruhákban járt, az utcákat nem fedte beton, a házak egyszerűek voltak, nem olyanok, mint a modern felhőkarcolók, vagy hasonlók. Mintha megállt volna az idő.
Elég furcsán festhettem farmerben, és bőrdzsekiben, de ez most nem érdekelt. Elsősorban kérdezősködnöm kellett, hogy rájöjjek, mi lesz a legjobb megoldás, hogyan győzhetném le őt...

Az emberek féltek. Ez látszott már akkor, amikor először kiejtettem a mágus nevét. Nem mertek semmit mondani, mindenki elkerült, mikor elterjedt a híre, hogy, van egy lány, aki a mágusról kérdezősködik.
Azt már tudtam, hogy ennyire félelmetes az ellenfelem.
A halandóknak biztos.
De azért próbálkoztam tovább. Kivettem egy szabad szobát az egyetlen motelben, és egyelőre ott folytattam a kutatást.
- Tud nekem mondani valamit Nihilről? - kérdeztem a portást, aki rám tekintett.
- Nem Isten teremtménye – válaszolt.
- Ebben egyet is értünk. Valami többet. Mit szokott tenni? Miért félnek tőle ennyire?
- Varázsol – mondta egyszerű hangon a férfi, és levett egy kulcsot, majd felém tolt egy könyvet. - Itt írja alá.
- Persze – suttogtam, és odakapartam a nevem. - Mit varázsol?
- Látta a szoborparkot a város előtt?
- Igen, nagyon szép... - rántottam meg a vállam.
- Ők emberek voltak. Volt, akit ismertem is.
Megfagyott a vér az ereimben. Hogy bánok én el valakivel, aki képes bárkit kővé változtatni. Nem akarom egy kőből faragott emlékműként leélni az elkövetkező évszázadokat.
- Maga egyébként kicsoda, fura egy neve van... Talán Nihil barátja?
- Közel sem – válaszoltam. - Azért jöttem, hogy megöljem... de kezd meginogni a határozottságom.
- Ember fia le nem győzheti – hajolt közelebb a férfi. - Tudja, hogy vámpírok is dolgoznak neki?
- Az a legkisebb problémám – válaszoltam, és ránéztem. Elvettem a kulcsot, és elindultam a hatos szoba felé. Még folyosó kezdetéről azért visszafordultam.
- Nem vagyok ember – mosolyodtam el, és tovább mentem.

A hatos számú szobát kaptam. Ki is rázott a hideg, hiszen a hatos az ördög száma.
Jól kezdődik ez az ügy.
Leültem az ágyra, és kinéztem az ablakon.
A kilátás pont a kastélyra esett, és ez eléggé lehangoló volt. Úgy nézett ki, mint Dracula kastélya filmekben...
Mily meglepő, hogy vámpírokkal barátkozik?
- Tudtam, hogy küldenek valakit, de... a legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy te leszel az – szólalt meg valaki a sötétben. Felugrottam, és összehúztam a szemem. Nem láttam senkit a sötét sarokban.
- Ki van ott?
- Három éve nem láttalak, Ariene... - A sötétből egy alak lépett ki.
Sebastian.
Pont olyan volt, mint három éve.
Jóképű, kedves mosolyú, és a szeme csakúgy ragyogott, ahogy rám nézett.
- Sebastian...
- Szóval, még felismersz!
Nem tudom, kinek lehetett nagyobb a meglepetés, amit tettem: a karjaiba ugrottam. Ez egy olyan helyzet, amikor a szív felülbírálja az ész dolgait, és cselekszik.
Nem akartam más érezni, minthogy átölel, és megcsókolt, de ehelyett csak felnevetett.
- Én is örülök, hogy látlak – suttogta, és óvatosan letett a földre. - Azt hittem, sosem látlak újra.
- Én is – mondtam, és epekedve néztem az ajkait. - Azt hittem, sosem érezhetem többet a csókodat.
Értett a szóból, mert rám mosolygott. De a csók még mindig elmaradt.
- Miért téged küldtek?
- Nem tudom, talán, mert bíztak benne, hogy sikerül tennem valamit – sóhajtottam fel, és feladva a reményt, hogy megcsókol, leültem az ágyra. - De te mit keresel itt?
- A nagynéném itt lakik...
- Talán Nihilnek dolgozik? - kérdeztem gúnyosan, mire elhúzta a száját.
- A nagynéném ember... pontosabban, jelenleg kőszobor.
- Tessék? - ugrottam fel az ágyról.
- Amikor kiderült, elkezdtem Nihil után nyomozni, és vártam, hogy felbukkanjon valaki közületek.
Nem válaszoltam azonnal, csak néztem előre, Sebastian pedig engem nézett.
- Arivene...
- Meg kell állítanom!
- Állítanunk! - nézett rám felháborodva rám, mikor feltekintettem. - Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egyedül oda engedlek?
- Neked nincs hatalmad felette.
- De, ha valakinek kővé kell válnia kettőnk közül, akkor az én leszek – térdelt le elém. - Éppen azért, mert nekem nincs hatalmam.
- Bolond vagy – sziszegtem, mire elmosolyodott.
- Egy bolond vámpír... aki szerelmes egy angyalba... szerintem eddig is bolond voltam.
Kissé elmosolyodtam, de aztán komolyan néztem rá.
- Kétlem, hogy külön-külön, vagy, akár együtt le tudnánk győzni őt.
- Omnia vincit amor – válaszolt nekem, és kíváncsian nézett rám. – Tudod, mit jelent?
- Persze, a szerelem mindent legyőz... - sóhajtottam fel. - De nem hiszek ebben.
Az állam alá nyúlt, és megcsókolt.
- Én viszont igen. És ez sokat számít, hidd el.
Elhúztam a számat, és felálltam.
- Nem hiszem – elindultam az ajtó felé.
- Mit csinálsz? - nézett fel Sebastian, majd felugrott, és odasietett hozzám. - Arivene...
- A dolgomat. Kérdezősködök.
- Veled megyek – mondta, és megfogta a kezem. - Jobb lesz...
- Kinek? - húztam fel a szemöldököm, és elmosolyodtam. Ő is elmosolyodott, majd fél szemmel rám tekintett.
- Nihilnek...
- Az lehet – nevettem fel, és belekaroltam. - De mi nem szeretnénk neki jót, nem igaz?

Ha azt mondanám, hogy a városlakók készségesebbek lettek, akkor hazudnék. Nem lettek, nem is akartak készségesebbek lenni. Nem válaszoltak egy kérdésemre sem, ezért úgy döntöttem, hogy a forráshoz megyek. Pontosabban, Nihilhez.
Sebastian persze tiltakozott, és próbált visszatartani. Méghozzá fenyegetőzve.
- Ha felmész, itt maradok.
- Maradj – mondtam neki, és tovább indultam.
- És éhes vagyok... - folytatta.
Ez már annyira nem tetszett.
Visszafordultam felé, és felsóhajtottam.
- És, ha maradok, az mit számít? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Talán tovább bírnám az éhséget.
Körbetekintettem a város szélén, majd felé nyújtottam a csuklómat.
- Tessék, igyál...
- Mi?! - nézett rám döbbenten.
- Inkább az enyémet, mint másét... igyál! - léptem közelebb.
- NEM!
Felsóhajtottam, és leengedtem a karom.
- Állítólag pedig jó az ízem...
Elkezdett nevetni, de kissé azért még keserű volt az arca. Én pedig várakoztam.
- Vagy iszol, vagy éhezel – mondtam, és felemeltem a csuklóm.
Óvatosan megfogta, és nézte.
- Nem mondhatod komolyan...
- Úgy féltesz, mintha nem lennék halhatatlan! - kezdtem el nevetni, majd elkomolyodtam. - Tényleg, tedd meg!
Óvatosan a szájához emelte a csuklómat, és megcsókolta. Aztán éreztem a fogait, és egy igen tompa fájdalmat. Aztán már semmit, pontosabban valami furcsát... szívták a vérem. Ilyet sosem éreztem, pedig évek óta vadászom már vámpírokra.
Aztán abbahagyta.
Egy kicsit szédültem, de más bajom nem lett.
Begyógyítottam a sebet a csuklómon, és próbáltam megállni a lábamon. Ebben persze Sebastian is segített.
- Sajnálom – mondta.
- Semmi gond – mondtam, és kihasználva a helyzetet, szorosan hozzábújtam. Nem ellenezte a dolgot, átölelt, és türelmesen várt.
- Meg vagy elégedve? - kérdeztem halkan, mire elmosolyodott.
- Finom volt a véred. Nem különleges, de finom, édes...
Elmosolyodtam, és felsóhajtottam.
- Menjünk fel Nihilhez – bontakoztam ki az ölelésből, és el is indultam, de ő is jött velem. Nem hagyott magamra, főleg, mivel időnként még megszédültem, és akkor el kellett kapnia.
Végül, mire felértünk Nihil kastélyához, már én is összeszedtem magam.

A kastély nagy volt, a kapui nyitva álltak, és az egész üresnek tűnt. És persze itt a hangsúly a „tűnt”-ön van. Ugyanis hamar meghallottuk a nevetést a sötétben, és árnyakat is láttunk.
Aztán meg is jelent az első személy.
Egy vámpír. Fehér volt a bőre, mint a hó, haja fekete volt, és vörös, feszes ruhát hordott. Egy nő volt, és fehér szemfogai világítottak a vörös ajkain.
Sebastian elfüttyentette magát, és meg hangosan felmordultam, mire elvigyorodott.
- Ő egy vámpír? - kérdezte Ő tőlem!
- Igen.
- De hát?
- Biztos más fajta – rántottam meg a vállam.
A nő közelebb lépett, és szétnyitotta az ajkait. Aranyszínben ragyogó tekintetét ránk emelte, és végigmérte Sebastiant.
- Vacsoravendégek? - kérdezte.
- Kétlem – válaszoltam. - Szörnyű ízem van.
- Szerintem nem – mondta Sebastian, és odasietett a nőhöz, és kezet csókolt. - Sebastian vagyok.
- Milene, a nevem – mondta a nő kacérkodva, és pedig gyilkos tekintettel néztem rá. Úgy éreztem, menten megölöm, főleg, mikor Milene, a vámpír hozzá ért, végighúzta a kezét a nyakán, a kezén, majd az ajkain.
- Te is vámpír vagy? - kérdezte tőle.
- Igen – vigyorgott, mint a vadalma, aki pár órája még bizonygatta nekem, hogy egy angyal a szerelme, most meg csapja a szelet egy vámpírnak. - Maga is az, méghozzá, nagyon csinos.
- Ó, te is édes vagy – lépett közelebb, és a keze áttévedt Sebastian arcáról a mellkasára.
Nagyon pipa voltam, és nem tudtam visszafogni magam. A féltékenység teljesen a hatalmába kerített.
- Na ebből elég! - morogtam, és odamenve ellöktem a nőt tőle. Sebastian arcáról lefagyott a vigyor, ahogy a tekintetem meglátta, és félve lépett egyet hátra.
Felemeltem a kezem, amely körül elkezdett izzani a levegő, majd felé lendítettem az izzó levegőt, de valami pajzs felfogta.
- Mi a fene ez? - kérdeztem döbbenve. Milene elkezdett nevetni.
- Egy angyal? - kérdezte. - Egy angyal nem lehet ellenfele a nagy Nihilnek.
- Nem is azért jöttem – mordultam fel, és dühösen tekintettem Sebastianra, aki próbálta a tekintetem elkerülni. És talán kicsit zavartnak is látszott.
- Igen? - kérdezte egy hang, majd a lépcsők felől megjelent egy köpenyes, öreg alak. - Akkor, miért támadtál a kedvesemre?
- Maga Nihil? - kérdeztem.
- Nem válaszolt a kérdésemre.
- Féltékenység – morogtam. - Rászállt a pasimra – mondtam morogva. Nihil felhúzta a szemöldökét, és Milenre nézett. A nő próbált elmosolyodni, de pont olyan gyilkosan nézett rám, mint én rá az előbb.
- Milene! Ne használd fel a bűverőd!
Bűverő? Szólva, Sebastian nem magától csinálta? Nem ő akarta a flörtöt?
Ó, hála az égnek!
- Bocsáss meg, kedvesem – sziszegte a nő, Sebastian pedig próbálta kiheverni az értetlenséget.

Nihil lejött közénk, és végigmért.
- Miért jöttél?
- Csak érdeklődöm. Miért változtatja a város lakóit szoborrá?
- Hát nem csodálatosak? Milene-nek nagyon tetszik!
- Úgy érti, ő miatta? - mutattam a vámpírra, aki elmosolyodott.
- Egyhangú volt számára a város – rántotta meg a vállát a mágus. - Szeretett volna valami változatosságot.
Olyan tekintettel nézte a dögös, fekete vámpírt, mint, aki mindjárt elolvad a látványtól. Nagyon szerelmes volt.
Szóval, a nagy ellenfél nem ő lesz, hanem a szerelme a nő iránt.
Sebastian bólintott, és közelebb lépett.
- A nagynénémet nem kaphatnám vissza?
- Még él? - húzta fel a tekintetét Milene. - Hát, nem vámpír vagy?
- Friss vámpír – sóhajtott fel, és rám tekintett, én viszont nem néztem rá. Azért még dühös voltam, még, ha tudtam is, hogy nem az ő hibája. Ő mondta, hogy a szerelem mindent legyőz... hát nekem volt igazam.
- Akartok még valamit? - kérdezte Milene, és rám tekintett.
- Nihillel akarunk négyszemközt beszélni! - mondta Sebastian, és újra megrázta a fejét.
- Gyertek! - intett a mágus.
Milene elhúzta a száját, mi pedig követtük a mágust a szobájába.

Kicsi volt a szoba, alig fértünk el benne el, mi hárman és a bútorok. Leültünk oda, ahova tudtunk, Nihil pedig ránk nézett.
- Mit akartok?
- Tudja, hogy Milene kihasználja magát?
- Talán...
- Ő egy vámpír! És, ha nem is konkrétan, de a vérét szívja! - mondta Sebastian. - A városlakók félnek magától.
- Régen nem féltek – rántotta meg a vállát. - Számomra az se volt jobb.
- De nekik igen – folytatta a vámpírom. - Maga nem tűnik gonosznak.
- Nem vagyok gonosz – mondta morogva, és ránk tekintett.
Én felálltam, és rámosolyogtam.
- Megbocsát?
Bólintott, én pedig kimentem. Nem tudom, mire gondolt, mit akarok csinálni, de én úgy döntöttem, nem fogom az öreget győzködni. Inkább teszek valamit...
Milene még mindig odalent volt.
- Csak ketten vagyunk – mondtam.
- Nagyobb a hatalmam, mint egy átlagos vámpírnak, jobb, ha tudod – sziszegte, és rám tekintett. - Talán nem tudok olyan védőburát, mint Nihil, de nem adom meg magam olyan egyszerűen, mint a többiek, akikkel dolgod volt.
- Nem is vártam el.
Felemelte a két kezét, és a tenyereit egymás felé fordította. Figyeltem, mit csinál, és léptem egyet hátrébb, mikor egy tűzgömb jelent meg a kezei között.
- Na ne... - suttogtam.
Sose szerettem égni, még, ha, nagyon nem is árt, ezért gyorsan elugrottam a felém repülő tűzgömb elől. Egy kicsit bevertem a kezem, de azonnal válaszoltam a támadásra. Az vámpírölő „varázslatok” igen kimerítőek, így csak egy kis fényt idéztem meg... ha minden jól megy, már ez is ártani fog neki. Főleg, mert én úgy akarom.
Ő nem volt olyan fürge, és denevérré sem változott át. Úgy tűnik ez nem az az alfaj.
A fény pontosan a gyomránál találta el, így a falig repült. Egyéb baja nem lett.
- Ezt megkeserülöd – sziszegte, és olyan történt, amire nem számítottam. Főleg, mert nem is tudom, mi volt az.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a levegőben repülök. Ez még nem is rémített volna meg annyira, hiszen angyalként ez mindennapos dolog, de nem önszántamból tettem. Forogtam egy helyben a levegőben, és éreztem, hogy fogy a levegőm.
Tompa kiáltásokat hallottam, majd elkezdtem zuhanni...
Valaki karjaiba.
Pár percig sötét volt minden, és szédültem is. Beletelt egy kis időbe mire felfogtam, hogy valakinek a karjai között vagyok, még mindig a kastélyban, és valaki elégedetten nevet.
- Arivene, Arivene! - szólongatott valaki, csak most már hallottam is.
- Itt vagyok – hörögtem, és kapkodtam a levegőt.
Vajon egy angyal megfulladhat?
Nem most kéne kideríteni...
- Megrázó volt? - kérdezte Milene. - Mázlid, hogy a barátod megmentett...
- Mit csinálsz, Milene? - lépett lejjebb Nihil.
- Megölöm a betolakodókat, kedvesem – mondta, és gyilkos tekintettel nézett ránk.
Sebastian szorosabban ölelt magához, mint eddig, és éreztem, hogy megfeszülnek az izmai.
Nihil csak nézett le ránk, mint, aki már elfogadta, hogy újabb két halott lesz a rovásán.
- Omnia vincit amor – suttogta Sebastian a fülembe.
Felnéztem rá, és elmosolyodtam.
- Nem olyan rossz a túlvilág – mondtam.
- De ez most nem a túlvilág lesz, hanem a semmi – mondta komolyan. - És nem kerülünk oda, mert szeretlek!
- Én is szeretlek – suttogtam, de nem hittem neki.
Most el fogunk tűnni, mind a ketten...
Nincs menekvés...
Hallottam, hogy Milene valamit motyog, és tudtam, mi az. Nagyjából az lehetett, amivel én eltüntetem a vámpírokat.
Most megtudhatom, hova lettek...
Ha egyáltalán lesz mit tudnom...

Az utolsó szavakat hallottam elhangzani, és megéreztem a halál szelét. Összeszorítottam a szemem, és belekapaszkodtam Sebastianba.
Minden olyan gyorsan történt.
Egy kiáltás, egy alak suhant el mellettünk, Milene sikítása, majd néma csend...
Aztán ki mertem végre nyitni a szemem, és felnéztem.
A terem közepén Arin állt, a maga valójában, és aggódva nézett rám.
Szédültem és remegtem, mint a nyárfalevél.
Sebastian óvatosan felállt és engem is felsegített.
Milene helyén egy kupac por állt, és Nihil pedig a lépcsőn ült. A fejét fogta, mintha súlyos bűvölettől szabadult volna...
Talán szabadult is.
- Arin, mit keresel itt? - kérdezte gyengécske hangon.
- Mázlid volt, Arivene – mondta. - Ha nem figyeltünk volna rád, Sebastian miatt, most már nem lennétek.
- Figyeltetek? - kérdeztem. - Tudtatok róla?
- Mi mindenről tudunk. De Sebastian nem tűnt veszélyesnek. Úgy gondoltuk, semmi baj nem lehet, de azért figyeltünk rátok.
- Látod? - húzta ki magát Sebastian. - Igazam volt. Omnia vincit amor!
- Csakhogy a szerelem nem győzött le semmit – morogtam. - Veled meg még számolok.
- Pihenjetek le, én pedig elbeszélgetek Nihillel. Úgy hiszem, hamarosan minden elvarázsolt visszatérhet a városba.

A szobámban voltam, és kibámultam az ablakon. Sebastian pedig átölelt.
- Most már legalább hivatalos.
- Ott fent, a kastélyban, te...
- Csak elbűvölt – mondta komolyan, és megcsókolta a nyakam. Kirázott a hideg tőle, és elmosolyodtam. - És a bűvölés most nem a természetes értelemben véve. Elvarázsolt.
- Azt mondtad, a szerelem mindent legyőz... a bűverőt nem?
- A hangod egyből észhez térített – mondta. - És nem azért, mert felemelted – fordított maga felé. - Hanem, mert a tied volt.
Lehajtottam a fejem, ő pedig elmosolyodott.
- Egy olyan szexi vámpír nem léphet a nyomodba...
- Szexi?
- Nem volt az – bizonygatta vigyorogva. - Nagyon ronda volt!
- Helyes! - húztam fel az orrom.
Megcsókolt, és rám nézett.
- Szeretlek...
- Én is szeretlek...
Felemelte a kezem, és megcsókolta a csuklóm is.
- Azt hiszem, nem élek többet ember vérrel...
- Mégiscsak ízlett – nevettem fel.
- Sosem állítottam, hogy nem – válaszolt, és átölelt.

Azóta is együtt vadászunk vámpírokra, és gonosz lényekre...