Sötétség hullott alá az erdőben. Minden olyan hideg volt, akár az arc, amire vártam, akár a szél, ami a hajamba kapott, akár a tekintet, mely végigmért.
Minden tagom reszketett, arcom sápadt lehetett, és fehér, akár egy halotté...
Ez már nem számított, végtére halott voltam, attól a perctől kezdve, hogy meglátott. Attól a perctől kezdve, hogy hideg tekintete hozzám tapadt, és beleszagolt a levegőbe.
Érzéketlen vadász volt, semmi több, aki ránézett a prédájára, és már a mai vacsorát gondolta át a fejében.
Egy fiatal lány vére...
Álltam kábán, lebénulva, és fekete tekintetébe néztem. Próbáltam nem félni, nem rettegni a haláltól, a halál közelségétől, de nem ment.
Fehér bőre szinte ragyogott a sötétségben, viszont fekete szemei minden ragyogást elnyeltek. Ajkán furcsa mosoly húzódott végig, így kivillant két hófehér, vakító, hatalmas szemfoga. Mind a kettő hegyes volt, és csak a mai vacsorára várt.
- Ó! - mondta magas, reszketős hangon, és összecsapta hulla fehér tenyereit. - Mily édes az emberi vér illata!
- Nem akarok meghalni! - suttogtam bele az éjszakába, olyan halkan, mint a szellő susogása, ő mégis meghallotta.
- Ezzel mindenki így van, kedvesem – lépett előre egyet a fák között. Bal kezét a háta mögé rejtette, és kihúzta magát, mint valami angol úr.
- Ezzel így van oly sok beteg ember, oly sok gonosz vagy ártatlan ember, de a marha a vágóhídon, ő sem akar meghalni!
- Én nem vagyok állat! - néztem fel remegő hanggal, amibe mégiscsak belekerült némi felháborodás.
- Számomra, és a vámpírok oly sok törzse és generációja számára, igen... számodra és az embertársaid számára nem. Számotokra a marha állat, de a marhák számára, ők igenis élő, érző, élni akaró lények.
- De mi fejlettebbek vagyunk, mint a marhák – suttogtam neki vissza, pedig sejtettem, mi lesz a válasza.
- Mi vámpírok pedig fejlettebbek vagyunk, mint az emberek. Vérrel táplálkozunk, gyorsabbak és erősebbek vagyunk, halhatatlanok! Mi megérdemeljük, hogy feletettek uralkodjunk, ha ti megérdemlitek, hogy az állatok felett uralkodjatok, hogy megöljétek őket.

Nyeltem egyet, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigcsordul az arcomon. Néztem, ahogy közelebb, és közelebb ér, ahogy csontos, hosszúkás arca, egyre közeledik felém, ahogy mosolya egyre szélesebb lesz, és vámpír fogai egyre jobban kilátszanak.
- Megbékéltél a halállal? - kérdezte.
- Oly sok minden áll előttem – feleltem halkan. - Hagyd meg az életem!
- Ha ma nem eszek, akkor...
- Meghal? - kérdeztem kétségbeesve. - Nem azt mondta, hogy a vámpírok halhatatlanok?
Nem válaszolt, de az arcáról lefagyott a mosoly, és tekintetével újra végigmért.
- Kössünk alkut – suttogta az arcomba, és beleszagolt a hajamba. - Ha hozol számomra egy áldozatot, ma hajnalig, akkor szabadon elmehetsz.
- Rendben! - mondtam rémült hangon, azonnal elfogadva az alkut.
- Ha hajnalig nincs itt a vacsora, a legközelebbi éjjel meghalsz.
Bólintottam, és olyan gyorsan futottam ki az erdőből, ahogy csak tudtam. Még azt sem fogtam fel igazán, hogy mit tettem...
A Hold még alacsonyan járt, mikor megláttam a falu fényeit. Rohantam, ahogy tudtam, míg oda nem értem. Az emberek kint voltak az utcán, fáklyákkal a kezükben, fejszékkel, a nők kezében kereszt volt, és mindenki nyakában lógott egy fokhagymafüzér.
- Elizabeth! - kiáltott fel valaki, amikor meglátott. - Itt van, és él! - rohant hozzám egy asszony, de aztán megtorpant. Senki nem mozdul, csak néztek rám.
A pap, aki a templomból rohant ki, közelebb lépett hozzám, majd szentelt vizet löttyintett az arcomba. A víz hideg volt, szinte fagyos, de tudtam, máshogy nem bíznak majd bennem.
- Ember! - jelentette ki a pap, és rám mosolygott. - Túlélted, gyermekem.
Csak eladtam a lelkem az ördögnek.
- Szóljatok Richardnak! - kiáltott fel egy férfi, talán a pék lehetett, miközben a kocsmáros felesége bekísért a kocsmába, és leültetett az asztalhoz. A kocsmáros elém tett egy korsó bort, és biztatott, hogy hajtsam fel.
- Látta Őt, Elizabeth? - kérdezte a pékné, aki leült mellém egy székre. - Hogyan menekült meg?
- Láttam – válaszoltam.
- Hát tényleg igaz? - csapta össze a kezét a kocsmáros felesége. - Tényleg itt van egy vámpír?
- Ne mondja, hogy nem hitte el? Hát mit gondol, Josep hova tűnt egy hete?
- Eltévedt az erdőben, és megölték a farkasok – szólt a pékné suttogva.
- A vámpír él! - mondtam, bár, alig hagyták el ajkaimat ezek a szavak, rájöttem mennyire lehetetlen a dolog. Hiszen a vámpírok nem élőek.
Mindenki elhallgatott, és nem szólalt meg senki.

Aztán megnyikordult a kocsma ajtaja, mire mindenki összerezzent.
- Elizabeth?
Richard lépett be, s mikor meglátott, odajött hozzám, és megölelt.
- Istenem, azt hittem, már azt hittem...
- Beszélnem kell veled – suttogtam a fülébe, és felálltam. - Fáradt vagyok, kísérj haza!
- Nem, előbb levadászom a vámpírt! - állt fel. - Aztán beszélünk!
Kirántotta a kardot a hüvelyéből, és előhúzott egy keresztet.
- De, Richard... - suttogtam. Biztos voltam benne, ha odamegy, a vámpír azt hiszi, ő az alku rám eső része. De én akkor már eldöntöttem, hogy senki nem hal meg helyettem.
Csak látni akarom még egyszer Richardot, hozzáérni az arcához, megcsókolni az ajkait, mielőtt meghalok.
Megroggyant a térdem, mire utánam kapott, és visszaültetett a székre. Elrejtette a keresztet, és a kardot, majd végigsimította az arcom.
- Lizy, jól vagy? - kérdezte.
- Csak haza akarok menni – suttogtam remegve, és felálltam.
A kezével átkarolta a derekam, és úgy vezetett ki, nehogy még egyszer összeessek, vagy ha mégis megtörténne, azonnal el tudjon kapni.
- Mi a baj? - kérdezte, mikor otthon leültetett az ágyra. - Lizy, olyan szótlan vagy...
- Vissza kell mennem – suttogtam.
Tágra nyílt a szeme, és meghökkenve nézett rám.
- Alkut kötöttem vele – kinéztem az ablakon. - Ha hajnalig kerítek neki vacsorát, akkor meghagyja az életem, de... nem vagyok rá képes. Vissza kell mennem, más nem halhat meg miattam...
- Levadásszuk – nézett a szemembe komolyan. - Meg fog halni, és nem lesz semmi gond!
- Hát nem haragszol? Nem vetsz meg, hogy...? - kérdeztem könnyező szemmel.
Adott egy édes, puha csókot az ajkaimra, és elmosolyodott.
- Az életed akartad megmenteni. Ez nem bűn... főleg, hogy nem is akarsz mást feláldozni.
- Szeretlek!
- Én is szeretlek – suttogtam.
Felállt, és közbe-körbe kezdett járni a szobában, én pedig néztem.
- Vissza kell menned – mondta. - Így nem fog gyanakodni.
- Mire?
- Samuel talált pár ezüst nyílvesszőt, a nyílpuskájában. John talált egy ezüst kardot, nálam pedig itt a kereszt. A pap hozza a szentelt vizet...
- Én leszek a csali...
- Nem lesz bajod, nem lehet bajod! - fordult vissza hirtelen, és elkapta a karom. - Szeretlek, érted? Nem eshet bajod!
- Értem – bólintottam, mire elsietett, hogy szóljon a többieknek.

Üres volt a szoba, üres voltam én is belülről. Richard megbocsátott, de nem tudtam, a falu hogyan viselné, ha megtudnák az alkut.
Elárultam az embereket?
Elárultam magamat?
Vagy félelmében bárki ezt tette volna?
Két óra telt el, míg Richard vissza nem tért.
Két óra...
A szemembe nézett, és nem mondott semmit, én pedig féltem. Ha elbuknak, vagy elrontják... Az életemmel játszanak. Az enyémmel és a sajátjukkal.
A szívem hevesen vert, és pedig vártam...
Vártam, hogy mondjanak valamit a téren álló asszonyok, vártam, hogy mondjon valamit a pék vagy a kocsmáros...
- Megértünk téged – suttogta egy fiatalasszony, mikor elhaladtam mellette. - Jó szerencsét, Elizabeth.
És tudtam, hogy mindenki ezt kívánja. Tudtam, hogy senki nem vet meg az alku miatt. Tudtam, hogy... visszavárnak.
Samuel, John és Richard már eltűntek az erdőbe, és nekem egyedül kellett mennem.
Csak remélni tudtam, hogy a vámpír nem veszi őket észre.

Ugyanazon az úton haladtam, mint először. Ugyanazok az ágak, és fák estek utamba, mint akkor. Minden olyan volt... minden...
- Ó, hát megjöttél!
Olyan hirtelen fordultam meg, ahogy tudtam.
Ő már mögöttem állt. Hideg arca merev volt, tartása úrias, és ajkain vérfagyasztó mosoly ült.
- Gondoltam, hogy te jössz vissza. Nem is vártam mást.
- Miért?
- Az emberek bolondok. Aki nem gonosz, az mindjárt nem bír mást a halálba küldeni. És te nem vagy gonosz. A véredből érzem...
Nem válaszoltam, csak álltam, mint az első alkalommal: vártam a halált.
Most nem hezitált, nem beszélgetett, csak sietve közelebb lépett hozzám.
Pillanatok műve volt, hogy elém kerüljön. Arcomon éreztem hideg leheletét, bőrömet égetett a tekintete, melyben lángok égtek, és vágy. Vágy a vérem után.
Kezével végigsimította a nyakam, és felém hajolt. Hideg ajkai szétnyíltak, és két szemfogát előre meresztette, a harapáshoz.
Összeszorítottam a kezem, de nem éreztem semmit.
A vámpír mellettem felnyögött, és ellökött magától.
- Átkozott némber! - sikított fel.
A földön ülve mertem kinyitni újra a szemem. A vámpír vállából kiállt egy ezüst nyíl.
- Kiket hoztál a fejemre, némber? - meredt rám, mikor újabb nyíl csapódott be. Ez már a hátát találta el. A vámpír felsikoltott.
- Fuss, Lizy! - hallottam valahonnan egy hangot. Felpattantam, és a legközelebbi fa mögé bújtam, hogy lássak mindent.
Samuel az egyik fa tetejéről lőtte a nyilakat, Richard és John egyszerre támadtak a vámpírnak, karddal és kereszttel a kezükben, és ott volt a szent pap is, akinek a kezében szentelt vizes palack volt, és azt szórta az ördög teremtményére.
A vámpír sikoltozott, vére folyt kifelé onnan, ahol a kard és a kereszt megsebezte, a víz égette a bőrét...
Aztán elterült.
Kiléptem a fák közül, s láttam, ahogy Richard a szívébe szúrja a keresztet.
Vége volt...
A vámpír vesztett.
- Nem fog feléledni?
- Teszünk róla – szólt a pap, és intett, hogy a tetemet vigyék utána.
Kiláncolták a főtérre, hogy a hajnal első sugarai biztosítsanak mindenkit, hogy nincs több veszély.

Másnap reggel, mikor felébredtem, kisiettem a főtérre.
A láncok alatt egy nagy kupac hamu feküdt, a hamuban pedig a kereszt, melyet Richard döfött a vámpír szívébe.
Fellélegeztem, immár tényleg vége volt.
Richard átkarolta a derekam, és visszavezetett a házba, megcsókolta a nyakam, és elmosolyodott.
Ezt a kalandot megúsztam...