Új feladatot kaptam.
Egy gimnázium volt a célpont, és két személy benne. Két diák, akik már jó ideje azok.
Ez a második olyan feladatom, amit egyedül végezhetek. De még sosem volt két célszemély a „listán”. Arin csodálkozott is, hogy ketten élnek egy helyen. Pedig mindig egyedül vadásznak, egyedül élnek egy nagyobb területen.
Utána néztem New Bybere cikkeinek. Érthetetlen halálesetek nem történtek, viszont rendkívül nagy a vérszegények száma. Túlságosan is...
Vérszegénységben évente harmincan halnak meg a városban, és a környékén. New Bybere a legnagyobb város a környéken – úgy hétezer lakossal-, és két kisebb város állt a környéken, kétezer-háromezer ott élő emberrel.
A harminc halott évente fel sem tűnt senkinek...
Majdnem senkinek.
Arin ebből szúrta ki, hogy hova kell jönnöm.
Szóval ismét egy meló, pontosabban kettő, mert ketten vannak. Két vérszívó, és mind a kettő a gimnázium tanulója.
Ez volt az első napom, mióta megérkeztem. Egy szobát béreltem egy kedves idős hölgynél, és felkészültem a napokra. Reméltem, hogy be fogok illeszkedni, és nem tűnök ki sehogy sem. Sem azzal, hogy túl sokat tudok, sem azzal, hogy éppen keveset, vagy legalábbis ezt mutatom.
A gimi olyan volt, mint egy szokványos iskola, bár, akkoriban, amikor még én jártam iskolába a gimnázium nem volt nagy elvárás. Bár jó régen volt már az...
Egy nagy kockaszerű építmény volt, három emelettel, nagy üveges bejárattal, sok teremmel, és hasonlókkal.
A kezemben volt a papír, hogy hova kell mennem. A23-as terem volt ráírva, és kémia labor. Felsóhajtottam, és elhúztam a szám.
A kémia sosem volt az erősségem...
Még annyi év után sem...
Felnéztem az egyik ajtóra, A3-as terem. Szóval még minimum húsz teremmel odébb van az A23. El is indultam volna, ha nem érzem meg.
De megéreztem, hűvös fuvallat szelte át a folyosót mögöttem. Afelől jött, amerre néztem, és meg is jelent, és nem is számítottam erre.
Azok a vámpírok, akiket eddig megismertem egészen mások voltak. Volt bennük mindig valami különleges, de Ő, ő normális volt, semmi sem árulkodott róla, hogy más lenne, mint a többiek. Magas volt, fekete hajú, a szeme kék volt, a mosolya pedig nagyon aranyos. A mellette lévő sráccal beszélgetett, vagy inkább vitatkozott valamiről.
Biztos, hogy ő volt, és mégis... nem tűnt vámpírnak.
Amikor elmentek mellettem, a másik srác megtorpant.
- Nini, egy új lány!
Mind a ketten megálltak.
- Hello – köszöntem mosolyogva, mert hirtelen ez tűnt a leglogikusabb lépésnek. Végtére, két helyes srác rám köszönt.
A vámpír először végigmért, majd ő is elmosolyodott, végül mégis a másik srác szólalt meg először.
- A nevem George, ő a barátom Sebastian – mutatott a vámpírra. - Kell esetleg segítség?
Ránéztem a papíromra, majd elmosolyodtam.
Nagyjából le is esett az álla ettől.
- Az A23-as teremben lenne laborom, csak hát...
- Mi is oda tartunk – szólt Sebastian mosolyogva. - Gyere velünk.
- Rendben – becsuktam a szekrényemet, és a kezem nyújtottam nekik. - Arivene a nevem.
- Váó, mondd újra! - szólt George.
- Ar-i-vene – nevettem, és vártam, hogy elinduljanak.
- Igen különleges név – szólt a másikuk elkomolyodva, és látszott, hogy elgondolkozik, majd még egyszer végigmér. - Sosem hallottam még ilyen nevet.
- Sokan mondták ezt – válaszoltam. - De én szeretem, éppen azért, mert nincs másik.
- Na igen.
Végre elindultak a fiúk, főleg, mert lassan becsöngettek, és még be kell mutatkoznom az osztályban, ugyanis figyelmeztettek, hogy a kémia tanár már csak ilyen.
Kiálltam a tábla elé, és elmosolyodtam.
Több fiúnak felcsillant a szeme.
- Arivene Smith vagyok, tizenhét éves, és Texas államból jöttem. És nem vagyok jó kémiából.
A tanár elmosolyodott, és mutatott egy helyet a laborban.
Két lány mellé kerültem, akik úgy tűnik, nagyon értették a dolgukat. Még én csak nézegettem a furcsa színű kémcsöveket, ők már összeöntötték, és méricskéltek.
- Te nem dolgozol? - kérdezte az egyikük, és furcsán méregetett.
- Hááát! - húztam el a számat, amikor Sebastian mellénk lépett.
- Szerintem inkább dolgozz nálunk – mondta, és sötét pillantás vetett a két lányra. - Jenny és Pheobe nem kedvelik a vetélytársakat.
- Vetélytárs? - kérdeztem csodálkozva, mikor odaléptünk az asztalához.
- Aham – mosolyodott el. - Ő itt Selena – mutatta be a lány, aki vele dolgozott.
- Hello – köszöntem.
- Segítsek valamiben? - kérdezte a lány, és elmosolyodott.
- Ha lehet mindenben – válaszoltam, és elvigyorodtam. - Hülye vagyok a kémiához.
- Hát akkor, kezdjünk neki – nézett rám Sebastian, én pedig csak őt néztem. Olyan furcsa volt, annyira más, mint a többiek. Voltak barátai, élt társasági életet, és nem csillogott a szemében az ölési vágy.
- Valami gond van? - kérdezte rám nézve.
- Nem, semmi – suttogtam, és elkezdtem dolgozni.

Az óra után találkoztam a másik vámpírral is, bár, csak látásból. Éppen Selena mellett mentem a következő óránkra, amikor megláttam a folyosón. Ő egészen más volt. Arca borostás volt, szeme gyilkosan csillogott, mintha minden percben a következő áldozatát keresné. Alkata is olyan volt, mint egy gyilkosé; nagy is, robusztus... Körülötte nem voltak emberek, mindenki kerülte, mindenki félt tőle. Amikor meglátott engem, ő is végigmért, és gonosz mosoly terült szét az arcán.
- Nem, nem... én nem leszek vacsora – suttogtam, és kihívó tekintettel néztem vissza rá.
- Mondtál valamit? - kérdezte Selena, de nemet intettem a fejemmel.
- Ő ki volt?
- Az a srác? Hecktor. Igen félelmetes, és senki sem szereti. Ami talán érthető. Többen mondták, hogy megvert pár diákot. Azóta senki nem mer vele újat húzni.
- Érdekes – mondtam, és folytattam az utam az órára.

Ebéd után aztán eljött az idő, hogy felfedjem magam. Nem az én ötletem volt, így jött ki. Éppen kerestem a következő termet, amikor meghallottam Sebastian hangját.
- Mit akarsz tőlem, Hecktor?
Innentől kezdve érdekesnek ígérkezett a beszélgetés, így amennyire csak lehetett, közelebb mentem, hogy kihallgassam őket.
- Asszem meg van az új vacsorám, nem akarsz beszállni?
- Már mondtam, hogy én nem veszek részt ilyesmiben!
- Neked is kell enned – nevetett fel Hecktor.
- Azt megoldom magam – morogta. - Egyébként, kit akarsz bántani?
- Az új lány igen csinos, az íze is biztos fenséges.
- Sosem kóstoltak még – léptem ki a sarok mögül, és elkezdtem nevetni. Mind a ketten döbbenten néztek rám. – Üdv, fiúk...
- Arivene – szólt Sebastian csodálkozva. - Te... te...
- Ki vagy? - kérdezte Hecktor. - Arivene... óóóó! - Elkezdett nevetni, de kirázott a hideg a hangjától. Mint, aki pontosan tudja, ki vagyok, és pontosan tudja, hogy nem tehetek ellene semmit.
Ennyire bedobtak volna a mély vízbe?
Félelmetes.
- Sebastian, ő egy angyal – nevetett fel. - És azért van itt, hogy... „meggyógyítson”! - nevetett fel.
- Nem teljesen – sóhajtottam fel. - Meg foglak ölni!
Lefagyott a mosoly az arcáról.
Szóval még az előző rendszert ismeri a drága Hector, mikor meggyógyították őket. Újra emberré válhattak.
- Tessék? - lépett hátrébb Sebastian.
- Ő egy vámpírvadász – mordult fel Hecktor. - Méghozzá, akkor igen nagy hatalmú.
- Így már nem olyan vicces, igaz? - kérdeztem nevetve, és Sebastianra néztem. Valamiért úgy éreztem, mintha minden, amit mondtam volna, rá nem vonatkozik. Ő valahogy más volt...
- Hát nem annyira – mordult fel. - De, ne hidd, hogy csakúgy eltehetsz láb alól, angyalkám... ha eltűnök...
- Mindenki boldog lesz – válaszoltam. - És ne félj, még egy-két dolgot el kell intéznem... Egyébként a vámpírok szerint rossz ízem van!
Hecktor felmordult és eltűnt, viszont Sebastian csak állt.
- Miért érzem úgy, mintha csak őt fenyegetted volna? - kérdezte. - Én is vámpír vagyok, mégis...
- Sosem találkoztam még hozzád hasonlóval – fordultam felé. - Te olyan furcsa vagy!
- Furcsa? - kérdezte, és a szája szegletében mosoly bujkált.
- A vámpíroknak nincsenek barátai, és nem viszolyognak a vérivástól.
- Nem viszolygok, csak nem élvezetből teszem. Nem látogatom meg kétszer ugyanazt az embert, így nem is halhat meg. Csak annyit iszok, amennyire szükségem van.
- Neked vannak érzéseid!
- És ezért nem szívesen ölnél meg? - kérdezte, és felnevetett. Olyan csengő, és lágy volt a nevetése, szinte elbódított.
- Olyan emberi vagy...
- Te meg nem – mondta, mire meglepődve léptem egyet hátrébb.
- Hogy érted?
- Hát, te vagy az élő bizonyíték, hogy az angyalok tényleg gyönyörűek. Csak elmosolyodsz, és minden fiú körülötted megbolondul, csak megszólalsz, és a hangod mindenkit megnyugtat, csak megjelensz, és minden lány irigykedve tekint rád.
- Ó... - forgattam meg a szemeim.
- Miért, te vagy tán a legcsúnyább angyal?
- Neeem! - néztem rá duzzogva.
- Ó, meg is van a hibád! Hiú vagy...
Elkezdtem nevetni, és elindultam a következő órára.
Nem tudom, miért, de volt egy olyan érzésem, ha ez így meg tovább, bele fogok habarodni...
És ez nem túl jó ötlet!

Másnap reggel iskolába menet azon gondolkoztam, hogyan kéne Hecktort minél hamarabb kiiktatni. Persze azzal a módszerrel, hogy senki nem is emlékszik rá. Ehhez mondjuk jó lenne tudni, kik ismerik őt...
Ó, Szent Ég, mennyi dolgom lesz!
Éppen odaértem az iskolához, amikor megláttam Sebastiant. Az ajtónál állt, és várakozott. Mikor meglátott, odasietett hozzám.
- Már vártalak!
- Engem? - kérdeztem döbbenten, mire elmosolyodott.
- Próbálom menteni az életem – válaszolt.
- Nem tehetek kivételt – sóhajtottam fel, és elindultam befelé, de ő követett.
- Sok filmet láttam, ahol a jó, mivel a gonosz a barátja volt, és tudta, hogy annyira nem gonosz, megkímélte az életét...
- És a filmekben a jónak voltak mindent látó felettesei? - néztem vissza rá.
- Nem. De ez nem számít, mert nem vagyok gonosz...
Elmosolyodtam, és megcsóváltam a fejem.
De ő nem adta fel.
- És, mit fogsz tenni Hecktor ellen?
- Először kiderítem, kik ismerik – válaszoltam egyszerűen.
- Miért?
- Mindenkiből ki kell törölnöm, hogy létezett.
Csodálkozva állt meg, és nézett rám.
- Kitörölni?
- Nem semmi, mi? - kérdeztem.
- Hát, nem... rám sem fog senki emlékezni? - biggyesztette le az ajkait.
- Miért, szeretnéd, ha emlékeznének? - kérdeztem, mire bólintott.
- Az embernek azért vannak barátai...
- Te nem vagy ember! - ráztam meg a fejem. Elgondolkodva megállt a terem mellett, ahol órája volt, és rám nézett.
- Délután gyere el velem a parkba, és mesélek neked magamról.
- Rendben – bólintottam, és elmosolyodtam egy picit.
A szívem mélyén alig vártam a „randevút”.

A park igen kellemes volt ebben az évszakban. Sokáig csak egymás mellett sétáltunk, és lépkedtünk, de egyikünk sem szólalt meg. Én csodáltam a fákat, a virágokat, a csivitelő madarakat, míg ő jóformán csak engem figyelt.
Egyszer majdnem neki is ment egy fának.
Aztán leültünk egy padra.
- Szóval, mesélj – bátorítottam. - Végül is ezért vagyunk itt.
- Nem rég óta vagyok ám vámpír, és még nagyon élnek bennem a szüleim tanításai. Kicsit úgy is érzem, hogy ezek soha nem fognak kitörlődni belőlem. Tisztelem az életet, akár egy természetvédő... de még a természetvédő is belátja, hogy valamit pusztítania kell abból a világból, amit tisztel, azért, hogy fent maradhasson. Én is így vagyok ezzel.
- Öltél már embert?
- Soha. Mindig más és más az áldozatom, mindig csak annyi vért szívok, amennyi szükséges. Másnap kicsit rosszul vannak, de nem halnak meg. Nem lennék rá képes... Hecktor igen. Nagy élvezetet nyújt neki a dolog.
- Ő tett vámpírrá?
- Nem tudom – rázta meg a fejét. - Kérdeztem tőle, de erre nem adott érthető választ. Utalt rá, hogy esetleg ő az...
- Értem... Tudod, meg tudlak gyógyítani – szóltam halkan, és ránéztem. - Ember lehetnél újra.
- Én ezt nem akarom. Szeretek vámpír lenni.
- Tessék? - kérdeztem meghökkenve, és ránéztem. - Mégis, hogy érted ezt?
- Minden, ami vagyok, ami lettem, a határozottság, a viselkedés, önmagam elfogadása, mind abból jött, hogy vámpír lettem. Hogy tudom, hogy különleges vagyok. Senki nem tudja, csak én, mégis... mégis úgy érzem, ha nem lenne, én is egészen más lennék. Most érzem, hogy önmagam vagyok.
- Hát ez furcsa. Általában a vámpírok úgy érzik, hogy elvesztik azt a személyiségüket, ami azelőtt voltak, hogy vámpírrá lettek.
- Én is elvesztettem. De sokkal jobb az új – rántotta meg a vállát, és felállt. - Nem akarok meghalni, de inkább az, mint a normális élet...

Ezek után minden nap megvárt, és együtt mentünk órára, de, ha nem együtt volt óránk, akkor elkísért, és szépen lassan tolódott a nap, hogy elvégezzem a munkámat.
Persze ez Hecktorra nem vonatkozott.
Kiderült, hogy nem sokakkal volt szorosabb kapcsolata, így igen egyszerű volt őt eltörölni. Vele sem volt gond, csak felszabadítottam a lelkét az öröklét nyomása alól.
De még mindig itt volt Sebastian, és én húztam, halasztottam a napot, hogy elkezdjem az ő ügyét. Már egy hónapja voltam itt, mikor úgy éreztem, nem tudnám bántani.
Jó barátok lettünk, vagy több...
Számomra mindenképpen.
Egyik nap éppen a parkban beszélgettük, amikor megállt, és szembe áll velem.
- Tedd meg!
- Mit? - kérdeztem csodálkozva.
- Amit Hecktorral. Nem lehetsz itt örökre, és meg kell tenned, amit kiszabtak neked.
Hitetlenkedve néztem rá, majd elindultam tovább, minden szó nélkül.
- Arivene!
Nem fordultam vissza, csak dühösen mentem előre. Azt hittem, meg fogja érteni, miért nem ölöm meg. De úgy tűnik, neki semmi, és senki nem számít...
És én mégsem tudnám bántani.
- Arivene, ha nem te, küldenek mást!
- Nem foglak bántani – fordultam vissza dühösen, mire odasétált hozzám. Megfogta a kezem, és megölelt.
- De igen. Meg kell tenned, és én nem bánom. És, ha választhatok, a te kezed által akarok meghalni.
- Ne mondd ezt!
Megsimogatta az arcom, és megcsókolt.
- Tedd meg! Ez az emlék elég szép a halálhoz. Szeretett egy angyal... mi lehet ennél jobb?
Nem válaszoltam, csak hozzábújtam.
Talán mégis ért... és védeni akar.
Belekapaszkodtam a kezébe, és hosszan megcsókoltam. Érezni akartam, hogy igazam van, hogy ő is szeret engem. De éppen ez a szeretet az, ami megakadályoz.
- Nem akarom, hogy bajod legyen ebből – szólt, és gyengéden eltolt magától. - Nem lehet...
- Nem bántanának. Megértenék!
- Nem értenék meg, te is tudod – suttogta. Adott még egy csókot az ajkamra. - Szeretlek, és ezzel az érzéssel a szívemben akarok meghalni. Érted!
Az utolsó csók volt a legrosszabb. Annyira szenvedélyes és szerelmes volt, hogy már akkor könnyezni kezdtem, mikor láttam eltávolodni. Mintha csak a lelke hagyna el engem, hogy az örök sötétségbe távozzon.

Egész nap megoldást kerestem. Bármi csak ne kelljen bántanom, eltüntetnem... Megoldást kell találnom...
- Valamit, kérlek! - néztem fel az égre. - Szeretem őt!
A párnába fúrtam az arcom, és nem vettem levegőt. Meg akartam halni, még, ha ez lehetetlen is, de meg akartam tenni.
Néztem a sötétséget, és eszembe jutottak Arin tanításai. Egy angyal képes mindenki elől elrejteni egy embert... vagy VÁMPÍRT! És, akkor más nem láthatná őt!
Nem kell megölnöm őt!
Felugrottam, és sietve megkerestem Sebastiant.
Tudtam, hogy minden megoldódik, így minden jó lesz.

Három nappal később hagytam el a várost... Sebastian élt, viszont a többiek erről nem tudtak. Elég sokszor visszanéztem még, mielőtt a felhők eltakarták volna a várost, és tudtam, bár ide nem térhetek vissza, a mi történetünk még nem ért véget...