- Valerie, állj meg! - hallottam egy hangot magam mögött. Hátrafordultam, és megláttam Nicolast.
Felhúztam a szemöldökömet, és rá néztem.
- Mit akarsz? - kérdeztem kissé mogorva hangon.
- Megmentettem az életed, és semmit nem jelent? - kérdezte csodálkozva. - Legalább egy köszönöm jól esett volna.
- Nem kértelek rá – válaszoltam, és tovább indultam.
Pedig igaza volt.

Mikor már az egész szoba lángolt, akkor hozzám lépett, megragadta a kezem, majd kihúzott az ablakon. Végigmentünk a tetőn, és a kastély háta mögött leugrottunk egy szénabálára.
Ebből akkor persze nem sokat érzékeltem akkor, teljesen beletörődtem a halálba...
S mióta élek, csak a bosszú éltet.
Végre rendeződött volna az életem, és most mindent elrontott az a vámpírvadász... De nem ússza meg szárazon, megízlelem a vérét.

- Valerie! Nem szállhatsz vele szembe, nem te győznél! - kapta el a kezem Nicolas, és maga felé fordított.
- Járd az utad, és hagyd az enyémet! - mondtam neki, és megpróbáltam kihúzni a kezem az övéből, de nem engedte.
- A bosszú elvakít!
- A bosszú éltet – válaszoltam neki. - Ereszd el a kezem!
- Legalább hagyd, hogy segítsek...
- Neked ehhez nincs közöd!
Hirtelen úgy megszorította a kezem, és majdnem felkiáltottam fájdalmamban. Közelebb húzott magához, és az arcomba sziszegett.
- A kastély lakói a barátaim, a testvéreim voltak. Igenis sok közöm van hozzá!
Kirántottam a kezem az övéből, és a csuklómat dörzsölgettem, miközben egy fél mosollyal ránéztem.
- A bosszú elvakít engem, mi? Hát veled mit tesz?

- Mit akarsz tenni? - kérdezte Nicolas, mikor tovább indultunk. Ő nem nagyon ismerte a nagy városokat. Már évszázadok óta Erdélyben élt, és hosszú idő óta, most először hagyta el a falut. De most muszáj volt, ha Jhonny King és George Harrington nyomára akartunk bukkanni.
Ráadásul a nagyvárosokban minden más. Ott nem fáklyákkal ölnek, ott nem égetik fel a kastélyt.
Ott lelőnek.
Ezüst golyóval.
- Először vacsorázok, aztán pedig kiderítem, hova mentek a vadászok. Megkóstolnám a vérüket...
- Nem elég, ha meghalnak? - kérdezte Nicolas, és felzárkózott mellém a nagy sietségbe.
- Nem.
- Rendben...
Talán, az első találkozásunk óta most kezdi megérteni, hogy én nem egy gyáva, védelemre szoruló csitri vagyok, hanem gyilkos.
Könyörtelen, éhes...
És nem ijedek meg a saját árnyékomtól sem.

A vacsora igen nehézre sikerült... és itt most az élelem típusára gondolok.
Egy kövér nőt fogtam ki, akinek a vérében annyi koleszterin volt, hogy féltem, hogy hamarabb ér utol a magas koleszterin általi szívroham, minthogy a vámpírvadászok öljenek meg.
- Zsíros ételeken élsz? Nem félted az alakodat? - lépett hozzám Nicolas, mikor befejeztem a vacsorát. A kövér nő pedig elszédelgett, észre sem véve, mit tettem vele.
Végignéztem magamon, és felsóhajtottam.
- Rám fér pár kiló – mondtam gúnyos hangon, és végignéztem rajta. - Te találtál valamit?
- Vacsorát? Semmi ínycsiklandozót. Én, tudod nem eszek meg mindent, ami a kezembe kerül!
- Oh – fordítottam neki hátat, és felsóhajtottam. - Akkor keressük meg a vadászokat.
- Oké...
Megfogta a kezem, és úgy jött mellettem. Furcsán néztem rá, de csak felhúzta az orrát, és nem engedte el a kezem.
Megcsóváltam a fejem, és nem törődtem a dologgal.

Hosszú kérdezősködések után kiderült, hogy kedvenc vámpírvadászaim, akikre vadászok északra utaztak. Skandináviára. Pontosabban Oslóba, és, hogy onnan hova mentek? Jó kérdés...
Így az első dolgom az volt, hogy vettem egy repülőjegyet Oslóba... pontosabban először Berlinbe, és onnan Norvégia fővárosába.
A repülőút furcsa volt, Nicolas rendelt vörös bort, de nem itta meg. Legalábbis először nem. Aztán, mikor meglátta, hogy valaki a mellékhelység felé igyekszik, felállt, és a borral együtt követte. Mikor visszatért a bor már sokkal sötétebb volt, és a bent lévő másik, kissé szédelegve jött ki. A csuklóján volt egy kötés.
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle.
- Iszok – válaszolt mosolyogva, és visszaült mellém. Belekóstolt a „borba”.
- Ízlik önnek, uram? - kérdezte a stewardess hozzánk lépve. Nicolas elmosolyodott.
- Kiváló évjárat!
Megforgattam a szemeimet, és kinéztem az ablakon.
- Nem kérsz? - nyújtotta felém. - Tökéletes ízharmónia, édes, és mégis kissé keserű... teljesen új!
- Kóstoltam már a Nyugat-Európai ízeket – mondtam morogva. Letette a poharat, és a kezem után nyúlt.
- Miért vagy velem ennyire ellenséges? - kérdezte.
- Nem is vagyok ellenséges! - húztam fel az orrom, mire elmosolyodott.
Eddig nem is figyeltem meg, mennyire férfias, és mégis aranyos a mosolya.
- Akkor, igyál rám! - mondta, felém nyújtva a poharat.
Elvettem, és belekóstoltam.
Igaza volt, tényleg tökéletes volt. Ilyen finomat még sosem kóstoltam, volt ízlése, az biztos, és tökéletesen ki tudta választani az áldozatot is.
- Ízlik? - kérdezte.
- Igen, tényleg, nagyon finom – mondtam, és a tekintetemmel az áldozatot kerestem. Ilyen ízeket nem lehet elpocsékolni.
Viszont Nicolas megfogta a kezem.
- Ne légy telhetetlen, kedvesem.
Összehúzott szemmel néztem rá, a kezébe nyomtam az üres poharat, és duzzogtam az ablak felé fordulva.
Nick elmosolyodott, és visszaadta a poharat a stewardessnek. Kíváncsi vagyok, feltűnik-e valakinek, hogy vér van a pohár alján...

Oslóból egy kis falu felé vettük az irányt. Nem tudtuk, hogy azért jöttek-e ide, mert itt is vámpírok élnek, vagy másért, de azt tudtam, hogy Jhonny King ismerős a környéken. A Skandináv félsziget, Finnország, Lettország és Litvánia a vadászterületei közé tartoznak.
De most már az enyémek közé is.
Abban a kis faluban meg is szálltunk, aztán éjszaka munkához láttunk.
Nicolas kiment szétnézni, meg enni, én pedig kerestem internetet.
Modern vámpír vagyok!
Előhívtam a keresőt, majd beírtam Jhonny King nevét.
Egy csomó személyt kidobott, de egy sem volt a vámpírvadász.
Így pedig nem lesz könnyű megtalálni őt.
Próbáltam máshogy keresni, és végre, valahol az utolsó oldal végén találtam egy linket. vampire-hunt.com.
Rákattintottam erre az oldalra, és nézelődtem. Három név tűnt fel, Kingé, Harringtoné és egy nő, Joanne Stemptoné... A nő a fogadóból.
Úgy döntöttem, vele kezdem.
Volt elérhetősége, egy telefonszám...
Kiírtam minden adatot mind a hármukról, és úgy döntöttem, egyenként intézek el mindenkit.

Az első dolgom az volt, hogy felhívtam Joanne Stemptont. Még nem tudtam, mit mondok neki, de aztán úgy döntöttem, hogy, majd improvizálok.
Épp, amikor elkezdtem tárcsázni, akkor lépett be Nicolas.
- Hallo, itt Joanne Stempton – szólt bele egy hang a kagylóba, én pedig elmosolyodtam.
- Üdv, Valerie Bont a nevem, és az érdekelne, hogy a vámpírvadászat mennyire komoly? Tényleg vállalják, hogy megszabadítanak tőle, vagy csak egy vicc?
- Ismer vámpírt? - kérdezte.
- Igen, és... meg akar ölni! - Próbáltam annyira kétségbeesett lenni, amennyire lehet.
Nicolas felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott.
- Vállalok, méghozzá ingyen. Mondja el, hogy néz ki!
- Hogy, hogy néz ki? - kérdeztem, mire Nicolas kihúzta magát, és magára mutatott.
- Magas, barna hajú, fekete szemű, az ajkai vörösek, a bőre fehér... és a fogai! - Nic rám vicsorgott, majd felnevetett. - Nicolasnak hívja magát.
- Rendben. Mindent felírtam...
- De én félek!
- Jöjjön el hozzám! - mondta. - Induljon el a főúton, és az első leágazásnál forduljon jobbra. Arról az útról több földút is vezet, az ötödik balra vezetőn juthat el hozzám.
- Sietek, ahogy tudok! - mondtam.
Letettem a kagylót, és felnéztem Nickre.
- Vacsorázunk? - húzta fel a szemöldökét.
- Falánk egy vámpír vagy!
- Kikérem magamnak! - húzta fel az orrát, majd megfogta a kezem, és magához húzott. - Ma még nem ettem semmit... Nincs semmi különleges ebben a városban!
Az ajkait végighúzta a nyakamon, bár alig érintette a bőröm.
- Nem vagy túl készséges – suttogta a fülembe. - Miért nem érdekel más, mint a bosszú?
- A vámpírlét tönkreteszi az életem! - mondtam. - Ha megölnek, az még hab a tortán! - toltam el magamtól.
Vagyis toltam volna, ha engedi.
- Elképesztő vagy, Valerie. Hozzád hasonló vámpírt nem ismertem még!
- Nicolas, kérlek! - néztem rá. - Ezt a bolondságot hagyd!
- Ha nem így éreznék, akkor nem hoztalak volna ki az égő házból...
- Tessék?
- Én csak összetartottam pár vámpírt, az életükért nem feleltem. A barátaim voltak, ez tény... én is bosszút állnék értük, de nem akadályoztam meg a halálukat. Nem is akartam.
Nem tudtam elhinni, amit hallottam.
- Ez...
- Mi nem érzelgős emberek vagyunk, Valerie! Gyilkosok vagyunk.
- Nem azért ölünk, mert szeretünk ölni!
- Hanem? Bosszúból? - nézett rám.
Elgondolkodva fordultam el.
Talán igaza van, és én vagyok annyira naiv.
- De... ne változz meg! - fogta meg a kezem, és elmosolyodott. - Ez benned a gyönyörű, ez tetszik annyira!
Átölelt, és elmosolyodott.
- Na, ne légy ennyire ellenséges velem.
- Menjünk, intézzük el őket! - mondtam komolyan. Elhúzta a száját, és bólintott.

Joanne Stempton egy igen nagy házban lakott. És nem tűnt meglepettnek, amikor meglátott. Vagy nem ismert fel, vagy...
Hátratekintettem a vállam fölött, hátha meglátom Nicket, de nem láttam.
Csak remélni tudtam, hogy miután majdnem szerelmet vallott, vigyáz rám.
- Keres valakit? - kérdezte, és barna tekintetével rám nézett.
- Nem, csak... félek, hogy követett – mondtam, és próbáltam rémültnek tűnni.
- Jöjjön be! Joanne vagyok.
- Valerie – válaszoltam.
- Találkoztunk már? - kérdezte.
- Nem hiszem – válaszoltam csendesen, aztán beléptünk a házba.
Ezzel alá is írta a halálos ítéletét.

- Hmm... ez nagyon finom! - emelkedett fel Nick, Joanne mellől, és pedig a kanapén bámultam kifelé. - Nem kérsz?
- Nem.
- Koplalsz?
- Nem – fordítottam el tüntetően a fejem.
- Kinget akarod? Arra tartogatod magad?
Nem válaszoltam, csak felsóhajtottam.
- Valerie – állt fel, és egy kendővel letörölte a vért a szája széléről. - Mi a bajod?
- Gyűlölök vámpír lenni! - sóhajtottam fel.
- Fogadd el, és nem lesz gond vele – sóhajtott fel, és leült mellém. - Mi a baj, eddig nem voltál ilyen!
- Gondolod? - kérdeztem.
Elmosolyodott, és visszatérdelt a halott nő mellé.
- Gyere, egyél, és máris jobban fogod magad érezni.
Felsóhajtottam, és én is odamentem, aztán belekóstoltam. Tényleg jobban éreztem magam tőle.

King és Harrington majdnem egyszerre értek ide. Bár arra gondoltam, őket is felhívom, Nick azt javasolta, várjuk meg őket itt.
Addig is elbeszélgettünk...
Ha emberként találkozunk, egy igen szép kapcsolat lehetett volna.
Vámpírként...
Inkább talán a gyilkos jelzőt használnám.

King és Harrington először Joanne-t látta meg, aztán néztek körül.
Mi elbújtunk, meglepetés támadást akartunk...
A két férfi beljebb lépett. Harrington leguggolt Joanne mellé.
- Vámpír – mondta.
- Nézd meg a telefont, hívta-e valaki.
Harrington bólintott, és a telefonhoz lépett. Megnyomott egy gombot, és visszajátszotta a beszélgetésünket.
Összenéztem Nickkel, de nemet intett.
- Valerie Bont? Mintha hallottam volna a nevét – gondolkodott King. - Vilniusban.
- Nicolas... Nem ők voltak ott Erdélyben?
- Hát túlélték volna?
- Egy vámpír mindent túlél – mondtam, és kiléptem a takarásból. - Én legalábbis.
- Valerie Bont – mosolyodott el King, majd mögém tekintett. - És a titokzatos Nicolas.
- Miért jöttetek? - kérdezte Harrington.
- Bosszú... - sziszegtem, és nekiugrottam Kingnek.
Pillanatok műve volt, pont, mint az is, hogy Nick nekiugrott a másiknak.
Amint legyűrtem a földre, beleharaptam a torkába, de lelökött magáról.
A nyakáról csordogált a vér, és kissé kábának is tűnt, de aztán rám tekintett. Az arcán furcsa mosoly ült.
- Végre... nem egy bárány a vágóhídon..., nem egy vámpír, akit könnyű legyőzni.
- Hát nem – sziszegtem neki oda, majd felugrottam, hogy egy újabb támadást mérjek rá, de elugrott, és nekem támadt egy karóval.
- Most meghalsz, vámpír!
Megragadtam a karót, és próbáltam megakadályozni, hogy belém szúrja.
Sikerrel.
Eközben a szemem sarkából láttam, hogy Nicolas már Harrington vérét szívja, szóval neki nem volt gondja vele.
Nekem sem sok...
Amint a karó a kezemben maradt, elmosolyodtam, és eldobtam felé a karót.
A vállába állt bele, és fel is ordított.
Nick rám tekintett, és pedig lassan odalépkedtem King mellé.
- A bosszúm most lesz teljes!
- A halálommal nem ér véget semmi – sziszegte. - Lesznek majd mások!
- És törődnek másokkal! - mondtam, és megfogtam a fejét, majd szabaddá tettem a nyakát. - Most véged!
Mikor belemélyesztettem a fogamat a nyakába. Újra felordított, majd vonaglott a karjaim között, de végül elhallgatott.
Végleg...

Amikor végeztem, letöröltem a számat, és felsóhajtottam.
- Vége – mondtam, és felsóhajtottam.
Nicolas felnevetett, aztán magához húzott.
- Akkor most mi lesz? - kérdezte.
- Elmegyek. Nem tudom hova, merre... megpróbálok nyugodt életet találni...
- Veled tartok – mondta, majd megfogva a kezemet, elindult kifelé.
Nem tudtam mit mondani, csak halványan elmosolyodtam, és követtem őt.

Az élet nehéz, vámpírként nehezebb számomra, mint bármi más... de legalább lesz, aki segít...