Val'arin most érezte először, hogy talán ez lesz az utolsó ember, akibe belekóstolhat, így lassan szívta a meleg, édes vért, és próbálta minél jobban elhúzni a halál pillanatát. Nem, még nem az övét, hanem a fogolyét.
Tudta, hogy ez lesz az utolsó csepp a pohárban. Már tudják, hogy vámpír, és ez csak mindent bebizonyít. De nem bírta... Sose bírta három napnál tovább emberi vér nélkül.
Ilyenkor úgy érezte, mintha kilyukadna a gyomra az éhségtől, pedig mások tovább bírták...
Most pedig túl sokáig halasztotta a menekülést. Most már nem fog tudni elmenni... Meg fog halni, meg fogják ölni. Már látta is magát karóval a szívében, ahogy a porrá omlik a teste, és elfújja a szél. Rettegett ettől a rémálomtól.

A rab ott vonaglott a karjai között, annyira, hogy egy-egy alkalommal Val'arin ajkai lecsúsztak a nyakról, és ilyenkor a vér mellé folyt... - Micsoda pazarlás – gondolta ilyenkor, és próbálta minél hamarabb visszatapasztani ajkait a sebekre.
Aztán, mikor az utolsó szívdobbanás is elhangzott, a rab elernyedt, és kigurult a vámpír karjai közül végig a padlón, a falig. A nyakán lévő két sebből még szivárgott egy kis vér, de az elenyésző volt.
Val'arin felállt, és odasétált hozzá. Rongyos ruhájából letépett egy darabot, és megtörölte a száját. Nézte még percekig a halálraítéltet, és felsóhajtott.
Talán az utolsó vacsorája volt ez... s már véget ért...

Még egy pillantást vetett az áldozatára, majd kilépett a cella ajtaján, és felsietett a kastélyba. Tőle senki nem kérdezett semmit, miért is tették volna, amikor ő volt a kastély, és a város úrnője. Jól uralkodott, és senki nem volt veszélyben azért, mert vámpír volt. Legalábbis addig nem, ameddig vannak halálraítéltek a börtönben.
Nem hiányoztak senkinek, hiszen a város, a nép úgy tudta, hogy kivégezték őket bűnükért, miután a bíróság elítélte őket.
Valahogy mégis kiszivárgott a dolog. Talán egy őr pletykált, hogy a rabok a cellájukban haltak meg, hogy vámpír ölte meg őket... és arról, hogy minden haláleset összeköthető az úrnő látogatásaival a halálraítélteknél.
A városban elterjedt a hír, de senkit nem aggasztott, hiszen a városiak közül senki nem halt meg, senki nem lett beteg, és Val'arin úrnő ugyanolyan igazságos, és bőkezű volt, mint eddig.

De sajnos a gond megtörtént.
Talán egy másik vámpír járt arra felé, átutazóban, de egy este meghalt egy asszony. Vámpír ölte meg.
A város lakói átkutatták a környéket, s mikor nem találtak másik vámpírt, csak egyetlen gondolat járt mindenki fejében. Hogy Val'arin úrnő megunta a halálraítéltek vérét.

A napok teltek, az úrnő nem mutatkozott, és fogytak az elítéltek. Az utolsót most hagyta ott a cellájában, és várta a saját ítéltet.
Tudta, még akkor el kellett volna menekülnie, mikor a gyanú felmerült, vagy mikor kijelentették, hogy vámpírok ölték meg az asszonyt.
Nem kellett volna maradnia, de ő naivan azt hitte, hogy a városlakók hinni fognak benne, hiszen ő nem lett más... csak máshogyan él.

Tudta, hogy minél többet vár, annál jobban felbőszül a tömeg, és hamarosan lázadás tört ki. A kastélyban már senki nem dolgozott, csak a leghűségesebb őrök tartottak ki mellette, saját akaratukból. Köztük a kapitány, a testőrök vezetője, aki rendíthetetlenül állította, hogy meg fogja védeni úrnőjét.

- Mennie kell! - szólt Val'arin, amikor belépett a teremben. A kapitány felnézett, és összehúzta a szemét. - Mind menjenek!
- Nem hagyjuk itt!
- Három nap – szólt, és lassan leült a vörös bársony, kipárnázott székére. - Három nap alatt újra megéhezem. Attól kezdve két nap, és elvesztem az önuralmamat. Annak támadok neki, aki a legközelebb van.
- Az öt nap, úrnőm – szólt a kapitány. - Addig nem megyek el.
- Ez parancs – fordította el a fejét a nő, és a kandalló tüze felé nézett. - Nem várom meg az öt napot. Menjenek!
- De, úrnőm!
- Kifelé! Aki itt marad, az meghal! - állt fel, és vöröses szeme megvillant.
Mindig ilyen volt, miután vért szívott.

Az egyik őr bólintott, és elindult kifelé. A többiek kis gondolkodás után követték, csak a kapitány állt még ott rendíthetetlenül.
- Nem hagylak magadra – mondta. Letette a kardot, majd levette a páncélját is, és a szürke ingben, zöld vászonnadrágban lépett Val'arin felé. - Nem ezért esküdtem fel rád.
- Kérem, menjen, kapitány. Ha jelent valamit önnek...
- Mi? - megfogta a nő kezét, és elmosolyodott. - Az élet? Az életem te vagy. A kötelesség? A kötelességem, hogy veled haljak. Te? Te jelentesz a legtöbbet, de holtan csak fájdalmat okoznál, és én is meghalnék.
Val'arin nem válaszolt.
- Ha jelentek önnek valamit, akkor megöl. Kíméletesen, majd eléget, hogy sose térhessek vissza.
A férfi megrázta a fejét, és végigsimította a nő arcát.
- Én nem öllek meg! Ellenkezőleg, neked kell megölnöd engem.
- Tessék? - kérdezte Val'arin döbbenten.
A férfi megfogta a nő kezét, és a nyakához emelte.
- Azt mondják, egészen kellemes érzés.
Az úrnő tudta, mire gondol. A tenyerén érezte a férfi verőerének lüktetését, és azt is érezte, hogy egyszerre dobban a szívével.

Percekig álltak így némán, majd Val'arin elhúzta a kezét.
- Nem teszem meg.
A kandallóhoz lépett, és kivett belőle egy tüzes fadarabot.
- Menjen! - mondta a kapitánynak, és a függönyök felé indult.
- Akkor én is itt fogok elégni – nézett rá a férfi rendíthetetlen tekintettel. - Nem lesz más lehetőségem.
- Várja magát az élet! - fordult felé a nő.
- Vagy kínnal halok meg melletted, vagy megkímélsz, és megölsz...
A nő percekig nézett a férfi szemében.
- Nem viccel?
- Nem.
A kapitány leült a pamlagra, és várt. Vala'rin a függönyhöz lépett, és alá helyezte az izzó farönköt. A függöny elkezdett füstölni, majd lángra lobbant. A füst gyorsan elkezdte megtelíteni a szoba tetejét. Aztán elindult a kapitány felé. Mielőtt odaért volna, fogott egy hegyes végű karót, és úgy folytatta az útját. A karót letette a pamlag mellé, és ő is leült.

Percekig, mind a ketten a lángokat nézték.
- Még elmehet – mondta halkan.
- Nem megyek – válaszolt a kapitány, majd kissé félrebillentette a fejét. Így már nem látta mi történik, de érezte. Előbb az úrnő meleg leheletét, majd az ajkakat a nyakán. A fogakat alig érezte, semmi fájdalmat nem érzett, csak az ajkak mozgását, és, ahogy telt az idő, egyre fáradtabb lett, és bágyadtabb. Aztán behunyta a szemét.
Igaza volt az embereknek. Nem volt fájdalmas halál, sőt, nagyon is nyugodt.
- Köszönöm... - motyogta az utolsó erejéből, majd végleg elernyedt.
Val'arin óvatosan végigfektette a pamlagon, és kitörölte a könnyeket a szeméből.
Pedig a vámpírok nem is tudnak sírni...
- Én köszönöm – suttogta, és a tüzet nézte.
Míg a kapitánnyal volt elfoglalva, minden lángra borult körülötte. Már csak a közvetlen közelében nem égett a tűz.
Még egyszer végignyalta az ajkait, hogy érezze a kapitány vérének mannaszerűen édes ízét, majd a karó felé nyúlt.
Most vége kell, hogy legyen...

A kastély két napig égett, s mikor a városlakók, és az őrök átnézték, csak hamut találtak benne. Val'arinról soha többet nem hallottak sehol a világban.
Két nappal később egy másik faluban elfogtak egy vámpírt, aki halála előtt bevallotta, hogy ő volt a gyilkos, mindkét faluban.
Ezután mind a kapitánynak, mind Val'arin úrnőnek egy emlékszobrot készítettek, és az oda lehelyezett áldozatokkal próbálják a lelki békéjüket visszaállítani.

Ami vagy sikerül, vagy nem...