Amikor ide kerültem, még nem is sejtettem, mi vár rám.
Nem gondoltam volna, hogy lángok között égek majd el, mint a többiek.
Azt hittem, hogy rátaláltam arra a világra, amit mindig is kerestem.

A nevem Valerie Bont, 1955-ben harapott meg egy vámpír, de nem bírta befejezni a szívást, mert megölték. Viszont rólam azt hitték, hogy meghaltam...
Így éltem túl...

Tíz évig bolyongtam a világban, lassan, nagyon lassan ráérezve a gyilkolás élvezetére, az emberei vér ízére, szóval magára a vámpír létre...
1980-ban átutaztam az óceánt, hogy eljussak a kontinensre.
Nem érdekeltek más vámpírok, akkor még nem. Jól megvoltam egyedül. Minden este vadásztam Párizs, London, Berlin utcáin, mikor merre vetett a szél.
2000-ben jutottam el Közép-Európába.
Húsz év alatt a világ sokat változott, de amit már akkor kerestem, az teljesen más volt.

Erdély...
Két évig bolyongtam csodás hegyei között, mire rám találtak azok, akiket kerestem... akkor már igen.
Egy véletlen találkozás nyitotta fel a szemem, még Vilniusban, mikor találkoztam egy vámpírral. Rájöttem, hogy sokáig nem bírhatom egyedül...
Akkor döntöttem el, hogy elmegyek Erdélybe.

Egy igen kis faluban laktam egy ideig. Csak este merészkedtem ki, és próbáltam magam távol tartani az emberektől. Legalábbis akkor, amikor nem voltam éhes...

Tudniillik az, hogy a fény ártana nekünk hülyeség. Pont olyanok vagyunk, mint bármely másik emberi lény, akkor is, amikor ránk süt a nap. Egyszerűen csak éjszaka élvezetesebb vadászni...

Az egyik este, amikor a faluban voltam, megkeresett egy vámpír. Azt mondta, hogy szeretnék, ha csatlakoznék hozzájuk. Tudták, hogy én másokat keresek, akik mellett leélhetem az életem, akik segítenek, akik már évszázadok óta űzik a „mesterséget”.

Egy kastélyba vezettek, amely olyan volt, mint Dracula kastélya... talán az is volt, és a kitalált történetek mégsem annyira kitaláltak.
Igazi középkori kastély volt, fejtett kövekből felépítve, négy toronnyal, széles, nagy ablakokkal...
Odabent pedig minden sötét volt, és szürke.
Pont olyan, amilyennek elképzeltem.

Öt vámpír élt itt. A vezetőnk Nicolas, az igen vérszomjas Adrian, és három nő: Jenna, Caroline és Selena. Én lettem a hatodik.
Első látásra semmi különös nem volt bennük. Olyanok voltak, mint én... Adrian talán tényleg vad volt, és kegyetlen, még a tekintete is égett a gyűlölettől, de, hát, az emberek nem szerethetik az embereket, hiszen ők csak a vacsorák...

Kaptam egy szobát, az egyik vártoronyban, és ott élhettem. Éjszaka Caroline-nel mentem mindig vadászni a közeli városba. A falu lakóit soha nem zargattuk, túl feltűnő lett volna... és túl hamar elfogytak volna.

Három hét eltelte után jöttem csak rá, hogy jóformán nem ismerem a kastélyt. Mindig ugyanazon az úton távoztam, mindig ugyanazon az úton jöttem a szobámba, és sosem érdekelt, mi van a többi helyen.

Akkor indultam el felfedező utamra, mikor Nicolason kívül mindenki távol volt. A lányok vadásztak, Adrian... hát fogalmam sem volt. Én pedig bejártam a kastélyt.
Előbb az északi szárnyban kezdtem, a toronyban.
A kilátás csodálatos volt az üres toronyszobából. Ott is ragadtam, úgy egy órára, és csak a hegyeket néztem.
- Tetszik? - kérdezte Nicolas, mikor mögém lépett. Hátra tekintettem, és bólintottam.
- Gyönyörű...
- Vetekszik egy hófehér feszes, női nyakkal – mondta sóhajtva. - De azt hiszem, az utóbbi nyerne.
Elkezdtem nevetni, majd felálltam.
- Asszem én tovább megyek. Szétnézek a kastélyban...
- Inkább gyere el velem vacsorázni. Ismerek egy nagyon jó fogadót a faluban, ahol különleges ínyencségeket tálalnak fel ilyenkor. Francia konyha, angol konyha...
- Azt hittem, nem esztek a faluban – mondtam csodálkozva.
- Ritkán, hogy ne legyen feltűnő, de ma... ma turisták érkeztek!
- Hát, rendben. Lemegyek veled...

Ez volt a hiba, amit elkövettünk. Ő is, és én is...
De, honnan gondoltuk volna, hogy egy vámpírvadász is lesz velük?
Honnan tudhattuk volna, hogy ilyen hamar lebukunk nála, hogy ennyire hamar észreveszi, hogy mi mások vagyunk?

Az éjszaka csendes volt, ahogy sietve elhagytuk a kastélyt. Hűvös volt a szél, de nem zavart. A Hold ezüsttányérja odafent ragyogott az égen. Olyan baljóslatú volt minden, olyan...
Megborzongtam, mintha előre éreztem volna, hogy valami baj lesz...
És éreztem, hogy talán én hozom magunkra ezt a bajt...

A fogadó teli volt emberekkel, mikor beléptünk. Nicolas egyből a sarokban ülő háromra mutatott. Egy nő, és két férfi... ők lehettek a külföldiek.
Aztán rám kacsintott, és a pult felé indult.
- Üdv, Barry! - intett a csaposnak.
- Á, Nicolas! Rég nem láttalak erre! Ki a barátnőd?
- A legújabb csajom – mondta, és átkarolta a vállam. - Valerie. Gondoltam megmutatom neki a falu legjobb fogadóját.
- Jól teszed! De láttam már a hölgyet valahol, nem? - nézett rám.
- Itt laktam a fogadóban, mielőtt felköltöztem volna a kastélyba – válaszoltam mosolyogva.
- Szép kastély, igaz?
- Tetszetős – rántottam meg a vállam, és leültem az egyik bárszékre.

A sarok felé néztem, az idegenekre. Nicolas követte a tekintetem, majd Barryre lesett.
- Hát ők kik?
- Angolok – válaszolt a férfi. - Nem tudom, miért jöttek. Nem mondták...

Kivert a víz a látványuktól, s már akkor tudtam, a gond velük lesz. A feszültség, amit érzek, velük kapcsolatos.
Nem tetszettek nekem. Főleg az egyikük, akinek az arcán olyan vigyor ült, hogy megfagyott bennem a vér.
Mintha tudná, mintha csak ő tudná, hogy kik vagyunk, hogy mit akarunk...

Féltem... az elmúlt ötven évben most először.
Szinte éreztem, ahogy végigmér...
Sejtenem kellett volna, hogy kicsoda. Hiszen hallottam róla... Vilniusban...
Akkor döntöttem el, hogy nem folytatom egyedül...

- Valami gond van? - kérdezte Nicolas, mikor látta, hogy még mindig mereven az idegeneket nézem.
- Mennünk kellene – suttogtam, de Barry meghallotta.
- Hiszen még csak most jöttetek!

Az egyik idegen felállt, és mellém lépkedett a bárpulthoz.
- Adj nekem egy sört! - mondta, és rám vigyorgott. A barátja, akit először néztem, még mindig engem bámult.
Míg Barry a sört szolgálta fel, addig az idegen hozzám hajolt.
- Ma este égni fogsz... vámpír...

Nicolas szeme felvillant, és felállt.
A másik férfi vele szembe állt, és elvigyorodott.
- Jól van, haver... hagyom a csajod – mondta hangosan, és a sörrel együtt visszaindult az asztalhoz.
- Tényleg mennünk kell – mondta Nicolas, és megragadta a kezem. - Sajnos, eszembe jutott, valami, amit el kell végeznem. De holnap, visszajövünk – mondta, és sietve távoztunk.
Még csak utánunk se tudtak kiáltani.

Nicolas szobájában gyűlt össze mindenki.
Én az ablaknál álltam, és az embereket néztem, akiknek a kezében fáklyák voltak... s előttük ott állt. A két férfi...
George Harrington, aki hozzám szólt a bárpultnál, és Jhonny Kings, akit Vilniusban csak vámpírmészárosként emlegettek. Aki megölte azt a vámpírt, akivel ott találkoztam...
Most is engem nézett, tekintetünk találkozott, bár Nicolas szobája az egyik toronyban volt.
Jenna, Caroline és Selena mereven ültek az ágyon, Nicolas körbe-körbe járt a szobába, Adrian pedig egy szablyát élesített.
Ő nem akarta megadni magát.

Lentről üvegcsörömpölés hallatszott. Az első fáklyákat bedobták a kastélyba.
Adrian felugrott, és mellettem elszállva kiugrott a toronyból...
Egy vámpírnak meg sem kottyan.
A lányok felsikoltottak, és követték a példáját...
Őrült bagázs...
Perceken belül odalent lángoltak...

Nicolas rám nézett, én rá, és aztán továbbra is mereven bámultam ki az ablakon.
Az én halálom méltóságteljes lesz...
A lángok egyre feljebb kúsztak a vár tornyaiba. Minden égett, posztók, ruhák, szőnyegek és függönyök... már minden lángolt.

Amikor ide kerültem, még nem is sejtettem, mi vár rám.
Nem gondoltam volna, hogy lángok között égek majd el, mint a többiek.
Azt hittem, hogy rátaláltam arra a világra, amit mindig is kerestem.

A nevem Valerie Bont, és az életem most füstbe és tűzbe vész...