- Jöjjön! - nyújtotta felém a kezét, és elmosolyodott. - Jöjjön...
- Nem is tudom – csóváltam meg a fejem. - Talán nem kellett volna eljönnöm.
- Jól fogja magát érezni, MyLady – mosolyodott el, és megfogta a kezem. Hideg volt, akár a jégtömb, és ez a hidegség átfutott rajtam. Szelíden húzott maga után a folyosó végéig, ahol egy nagy ajtó várta, hogy kinyissák.
- Nem fognak bántani? - kérdeztem, mire elmosolyodott.
- Nem kell félned!
Kinyitotta az ajtót, majd belépett, aztán én is.
Odabent csodálatos zene szólt, Beethoven talán, vagy valamelyik kortársa. Férfiak, nők és gyermekek táncoltak, mintha ez az élők bálja lett volna. Az egyetlen gond az volt, hogy mind vámpírok voltak.
Amikor beléptünk, a zene megállt, a fehér, hideg arcok rám tekintettek, aztán Milene-re, aki megint rám mosolygott, és megköszörülte a torkát.
- Lady Anabella Hurt megérkezett.
Pukedliztem egy ici-picit a társaság felé, de meg sem mozdultak.
- Vezesd ide! - hallottam egy ismerős hangot a távolból.
A vámpírok tömege kettényílt utat adva nekem az áthaladásra.
Milene újra megfogta a kezem, és átvezetett a tömegen.
Remegett a lábam, nem mertem senkire sem ránézni, úgy féltem.
Aztán az „út” végén megláttam őt. Régóta ismertem már, sokat beszéltünk, kedveltem a társaságát, de csak tegnap tudtam meg, hogy ő is vámpír, mint itt mindenki.
- Lady Hurt, a kastély ura Lord Fitzwilliam Arust.
Meghajoltam, majd a kezem nyújtottam felé, mikor felállt, hogy üdvözöljön. Kezet csókolt, és mosolyogva rám nézett.
Bár arca mindig fehér volt, ajkai vörösebbek, mint az átlagos embereké, de arcán a mosoly ellenállhatatlan volt, és a tekintete is elragadott, akárhányszor belenéztem.
Jóképű férfi volt, nagyon is...
- Örülök, hogy újra találkoztunk – mondta, és a karját nyújtotta felém. Kicsit tétován karoltam bele, és próbáltam mosolyogni, bár még mindig féltem egy kicsit.
- Igen, bár...
- Táncolunk? - Alig mondta ki, újra felhangzott a zene, most éppen Strauss Kék Duna keringője.
- Rendben – bólintottam, és hagytam, hogy bevezessen a tömegbe.
Vámpír-nézők tömegében táncoltunk ketten, és próbáltam nem rettegni, nem félni, és csak a táncra figyelni.
- Megkóstolhatom a véred? - kérdezte, mire ijedten ugrottam hátra, és rettegve néztem rá.
- Tessék?
Felém nyújtotta a kezét.
- Ne féljen! Ha nem szeretné...
- Mit akar tőlem? - kérdeztem a levegőt kapkodva.
- Megkérni a kezét.

Döbbenten néztem rá, és próbáltam nem elájulni a vámpírok között.
- Tessék?
- Azt szeretném, ha te lennél mellettem, örökkön-örökké!
- Vámpírt akar belőlem csinálni? - kérdeztem. - Maga...
- Ha elfogad férjének... Anabella, kérem, én szeretem magát!
- Ne, engedjenek el! Haza akarok menni! - mondtam pánikolva, de megfogta a kezem. Hideg volt, mégis nyugtató.
- Táncoljon velem tovább...
- Nem, el akarok menni!
- Nem fogja senki sem bántani – mondta.
Kezdtem kicsit lenyugodni, és bólintottam. Óvatosan a derekamra helyezte a kezét, és folytattuk a keringőt. Most már nem néztek annyian, hanem beszélgettek, és táncoltak, mint egy rendes bálon.
- Miért fél tőlem?
- Maguk ölnek, vért isznak...
- És szeretünk... - suttogta. Egyik kezével végigsimította az arcom. - Undorodsz tőlem?
- Csak félek – suttogtam. Óvatosan lehajolt, és nagyon óvatosan megcsókolt. Próbált nem rám ijeszteni, és sikerült neki. Nyugodtan tűrtem a puha ajkakat, melyek nem hidegek voltak, ellenkezőleg, forrók, mintha fűtötte volna valami. Talán a szenvedély.
- Ne félj tőlem... szeress...

A kérése nem lett volna lehetetlen... hiszen, ha nem vonzódnék hozzá, nem jöttem volna ide.
De, hogy ne féljek tőle...
- Nem olyan rémes vámpírnak lenni. Miénk lenne az öröklét... te és én...
- Én...
- Légy a feleségem!
- De...
- Anabella! - nézett a szemembe, és elmosolyodott.
Én pedig elvesztem a mosolyban, a tekintetben, és úgy éreztem, képtelen leszek nemet mondani.
- Fáj? - kérdeztem csendesen.
- Nem – mosolyodott el. - Még csak nem is kellemetlen, hidd el...
- De...
- Csak, ha akarod – mondta, és elmosolyodott.
- Nem is tudom... - fordítottam el a tekintetem, mire elmosolyodott, és elkezdett nevetni. Fordultunk egyet tánc közben, és megállt.
- Gyere!
Kivezetett a terem erkélyére, és az éjszakát figyelte.
- Az éj a mi barátunk, de nem vetjük meg a napfényt sem. Nem kell félned attól, hogy bujkálnod kell, nem kell félned attól, hogy ölnöd kell... mert nem kell ölnöd – nézett rám.
- Hogy-hogy?
- Az állatok vére is finom. Én például a szarvasvért különleges ételnek tartom. De az emberi vér persze, az igazi lakoma. De egy embert nem kell megölni, étkezés közben. Kicsit szívsz a véréből, és hagyod élni...
- Akkor nem változnak vámpírrá?
- Nem... Csak akarattal lehet valakit átváltoztatni... Hozzám jössz?
- Én, igen, azt hiszem – suttogtam.
Óvatosan megcsókolt, majd az arcomat megpuszilta, majd lejjebb haladt a nyakamig. Azt hittem, megharap, és kiszívja a vérem, de csak az ajkait éreztem a nyakamon.
Aztán a fogait is, de még mindig nem harapott meg, vérem sem folyt ki, csak élvezte a nyakamat, a vérem lüktetését.
- Neked kell döntened! - mondta, és rám nézett.
- Hozzád megyek – mondtam, és félrebillentettem a fejem. - Tedd meg...
Újra éreztem az ajkait a nyakamon, majd a hegyes fogakat.
Egy pillanatig fájt csak, míg a fogai a bőrömbe mélyedtek, aztán már csak furcsa lüktetést éreztem, és elvesztettem az eszméletem.
Csak remélni tudtam, hogy nem halok meg.

Amikor magamhoz tértem egy hatalmas vörös ágyban feküdtem, selyempárnák között.
A fény bevilágított az ablakon, és ez nem tetszett. Zavart...
Óvatosan felálltam, és belenéztem a tükörbe.
A szemem ezüstösen csillogott, a bőröm fehér volt, az ajkaim vörösek, és a szemfogaim...
Vámpír lettem, mint azok, akiket láttam...
Éhes voltam, és...
Vártam, hogy belépjen ő, hogy rám nézzem, és elmosolyodjon.
Hogy éreztesse, nem változtam, nem lettem más!
Az ajtó kinyílt, és Fitzwilliam lépett be rajta. Mikor meglátott elmosolyodott, és odajött hozzám.
- Hogy tetszett a bál, kedvesem?
- Átaludtam nagy részét. Mit mondhatnék?
- Hogy a legszebb része az volt, mikor megkértem a kezed – mondta nevetve.
Elmosolyodtam, és megfogtam a kezét.
- Hát az nem volt mindennapi, az biztos...
Belekaroltam, és elindultunk kifelé...
Egy új élet felé...
Amit együtt élünk le... örökkön-örökké...